Halhatatlanok - 12.fejezet

- Shh-rhhee-hhgíítsg! – suttogtam halkan, köhögnöm kellett, alig bírtam oldalra fordítani a fejemet. Valami végig folyt a számon és éreztem, hogy ködösödik az agyam, nem tudtam gondolkodni. Körülöttem hangok szálltak, de semmit sem fogtam fel belőlük, orrfacsaró bűz öntötte el az egész helyet ahol voltunk.

 Csak ne én következzek, biztos meg fog enni az a valami, ami így is széttépte a karomat… 

 Halhatatlanok - 12. fejezet

Kettős félelem

Tulajdon képen nagy élvezettel merültem bele a fotózkodásba, tetszett, hogy be tudom fogni az objektívvel azt a világot, ami úgy megfogta a fantáziámat. Egy csendes helyen voltam, a fák gyökerei különösen hajlottak meg, a nagyobbakat meg is kellett másznom, távolról is készítettem képeket róla, és ahogy haladtam feljebb a gyökereken úgy készült egyre több fotó is alul nézetből a lomb koronáról is. Miután végeztem a fa szemre vételezésével megpillantottam egy folyót nem messze, itt már kicsit kezdett nyirkosabb lenni, mert volt egy kiszögellése annak a pataknak és csak úgy zúdult a mélybe a víz, a permet elérte az arcomat is, jól esett az erdő fülledtsége után ilyesféle hűsítés.  A fényképező gépet készültem eltenni, hogy egy olyan helyet kereshessek, ahonnan lefényképezhetem a távolban amint épp nyugovóra tér a nap. Hoppá!

Kiszáradt a torkom, kapkodva süllyesztettem el a gépet a táskájában, de az megcsúszott a kezemben és kiesett a mohával borított síkos kövekre, megijedtem, túlságosan belemerültem abba, hogy fényképezzek.  Nem vettem észre, hogy eltávolodtam, de túlságosan is…

Négykézláb kúszok a magas meredély szélére, hogy elérhessem a fényképező gépemet, már egyre közelebb vagyok, amikor megcsúszom és fejjel előre a mélységbe esem, érzem, hogy az egyik lábamon felszakad a nadrág és a fényképező gép táskája is leszakad rólam csoda hogy nem fulladtam meg… Remélem, hogy nincsenek sziklák alattam, esés közben igyekszem elég levegőt gyűjteni, hogy legyen, ha a víz alá kerülök.  Szerencsére nincs egyetlen kiálló kő sem, ami összetörhetne, viszont a táskám, ami a hátamon van, elkezd lehúzni, kétségbe esetten kapkodom le magamról a táskát és nyomom fel magamat a víz felszínére. Amit kis patakocskának néztem most válik világossá számomra, hogy ez egy széles folyó, aminek erős sodrása van, és én nem tudom, hogy hova visz, illetve több verzió is átfut a fejemben.

Arra összpontosítok, hogy felérjek, úgy robbanok át a víz felszínén, mint egy puskagolyó, az életem múlt rajta, kapkodva szedem a levegőt, de nem tudok sokáig örülni annak, hogy megúsztam ennyivel. Szememmel a táskámat kutatom, az előbb még láttam, próbálok ellenállni a sodrásnak, de nem bírok. Csak még jobban elfáradok.  Így inkább igyekszem a fejemet a víz felett tartani, több-kevesebb sikerrel. Már rég lement a nap, az erdőben túl sötét van, azt sem tudom, hogy hol vagyok, de érzem, hogy még mindig a vízben. Mintha enyhült volna a sodrás elkezdek kifelé evickélni, már fázom, nagyon fázom.  A fogaim is összekoccannak, többször, de ki kell mennem nem, maradhatok itt tovább.  

- Segítség!!!   - kiáltom erőtlenül. De ez már hamarabb is eszembe juthatott volna, most meg éjjel van… Idevonzhatom az állatokat, inkább gyorsan elvetem az ötletemet, hogy éjjel kiabáljak.  Átfagyott remegő ujjakkal kapaszkodtam ki a folyómederből, a végén már tényleg csak négykézláb vánszorogtam, elfogyott minden erőm, már az is csoda hogy idáig túléltem, gyanítom, hogy néhányszor elvesztettem az eszméletemet vagy össze folyt ez az egész, de kievickéltem a partra és oldalra fordulva sóhajtoztam a görgeteg kövek ágyán. Nagyon hideg volt, egyedül talán a hold adott elég fényt, az is csak annyit hogy a körvonalakat lássam magam körül. Vacogva kuporodtam össze és öleltem át a térdemet, a fejemet behajtottam a karjaim közé. Tudtam, hogy nem aludhatok el, akkor talán meghalnék, hiszen túl hideg volt, vagy nagyon átfagytam. 

Andy

Franc, franc, franc!!! A zuhatagnál elvesztettük a nyomát. Sejtettem, hogy valami probléma van, mert az a ficsúr William vagy ki, túl önelégülten jött ki az erdőből a gyűjtögetés végeztével. Kattogott az agyam, egyértelmű hogy egy új nemes tűnt fel a felszínen, és igen a királyi család sarja. Nem kószálhatna itt egyedül, de csak nekünk fedte fel a kilétét. Aggódtam Jasminért tegnap óta nagyon furcsán viselkedett. Mintha még nem lenne biztos magában, pedig én nagyon a kedvében akarok járni és megvédeni őt minden bajtól.  Így tettünk most is, állatalakban kutattunk a lány után, végig jártuk a tisztást és ott is ahol legutoljára járt, itt a vízesésnél torpantunk meg, éreztük, és láttuk, hogy valami nincs rendben.

- Szem elől tévesztettétek.  Tudjátok, hogy ez milyen súlyos vétség! Parancsot adtam nektek. 

- Ha nem lennél olyan önhitt és parancsolgató, valamint az első találkozásnál nem egyből a nagy belépődre fekteted, a hangsúlyt nem tartanánk itt! Nehezen bízik meg az idegenekben, ez a világ pedig új a számára. Nem gondolod, hogy finomabban kéne bánnod vele, ahelyett, hogy minket hibáztatsz? Felség! – tisztelet teljesen hajtottam fejet Jeremy előtt, már amennyire tőlem tellett anyaszült meztelenül emberi formámban. A falka társaim körém gyűltek és egyetértően morogtak, nem a mi hibánk… Részben.

- Ráadásul nem mi vagyunk a család által választott törvényes falka, mint azt tudhatnád! – elfordulok, és állatalakban szökellek tovább az alattunk elterülő harminc méteres mélységbe szikla peremről peremre.  Tudnia kell, hogyne tudná! A nemesek törvényei szerint nem tartózkodhatunk olyan területen, amely semleges, és Jasmin szüleinek területe jó pár évszázada az volt. Eddig.  Nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet, tudatva a Sötétséggel, hogy elvesztettünk egy Nemest az lenne a legnagyobb hiba. Sebesen rohanunk, a folyó két oldalán. Mellettem Kazumi a másik oldalon Josh és Neji valamint jóval előrébb Kat, őt küldtem előre felderíteni.

- Jönnek! Itt vannak! Pókok, árnyfarkasok, érzem a szagukat Kelet felől. – hallottam Kat hangját a fejemben, igen telepatikusan tudunk beszélni egymással, ilyen formában.

- Akkor tudnak arról, hogy elvesztettük! – Josh kétségbe esett hangja még az én szívemet is megdobogtatta, de a féltékenység is áthullámzott rajtam. 

- Csend! Neji, szedj, le annyit-amennyit tudsz, meglepetés szerűen, te is Josh! Kat, Kazumi ti velem jöttök. Szerencse, hogy felőlük fúj a szél… - Kat elé kerültem és átváltottam egy lassabb tempóba. A levegőt szimatoltam, éreztem én is a szagukat, de mást is, enyhén, de csak nagyon finoman lehetett Jasmin szagát is érezni.  

- Én is éreztem! – persze, azóta muszáj rajta lennünk a nyomon amióta elvesztettük. Kat a második legjobb orrú falkában, utánam, így ha tudtam volna állatalakban mosolyogni biztos megtettem volna már rég.  Josh és Neji mögöttünk érkeztek a talajra, átugrották a folyót és most bevetették magukat a rengetegbe, hogy előnyt kovácsoljanak nekünk.  Nem szabad, hogy elfogják és kényszerből hajtsák rajta végig a rituálét.  

Kétségbe esetten vágtattunk, miközben az illatokra is figyeltünk, az erdő is a segítségünkre volt, suttogták, hogy erre „járt” egy lány, de nem volt túl jó bőrben, azért az a nagy pofájú Jeremy is segíthetett volna elvégre az még beszélni is tud velünk… a természettel… Mérgesen mordulok, oldalról belénk csapódik valami, mind a hárman pörgünk a tengelyünk körül, aztán a fejünket rázva állunk fel. Josh véresen és törött mancsokkal morog a domboldal felé. Egy vámpír a pók kísérőjével, egy Lord. Prüszkölök az idegességtől.  Ha a pók volna, azzal még el tudnánk bánni.  Nejit szólítom, de nem válaszol, érzem, hogy ritkítja a Sötétség sorait, csendben és alattomosan, Josh meg fejjel neki ment az elsőknek… Elhaladok Josh mellett, idegesen kapok a feje felé, az érzéseimmel dorgálom, legszívesebben felrobbannék dühömben.  A fogaim összecsattannak,  egy bizonyos fokig uralnom kell az állatot, de úgy érzem, kezd elszakadni a cérnám, el szoktam engedni, had tegye, amit jónak lát, ez mindenkinek kell, ezért szoktunk csoportosan vagy egyedül vadászni, mert ugye lényegében a puma nem igazán falka állat. De nekünk valahogy mégis meg kellett alkudnunk magunkkal.  Puhán lépkedek a kavicsos vízmosásban, jelentőség teljesen leülök, és a tekintetemet az előttünk állókra függesztem, hallom, hogy az erdőben többen is vannak, nekünk is az egész falkával kellett volna jönnünk. Talán. 

Felemelem az egyik mancsomat és rá érősen kiengedem a körmeimet, a mancsom puha részét, a hártyák közt kezdem nyalogatni magam.  Igen, ez a mozdulat a sugallat erősen emberi, le vagytok szarva, várok, mit léptek? 

A pók mozdult hamarabb, egy nálam is nagyobb, fekete özvegy pedig ők a türelmesebb fajta. Abban a pillanatban a vámpír Lord is futásnak eredt, a folyó mentén. 

- Tartóztassátok fel őket.  – a következő pillanatban a pók fullánkja oda csapódik be ahol még az imént ültem, de én már a vámpír nyomában rohanok. Mögöttem a dulakodás hallatszik, kőről –kőre és fatörzsről –fatörzsre ugrálok, hogy utolérjem a vámpírt. 

- Úgy se kaapsz eell! Nekünk őőő kell! – vihogja előttem a szélben végre sikerül fölé helyezkednem, az ugrásaim hatalmasak, alattam a vámpír fut én pedig elég magasra tornáztam fel magamat a fák törzsein, hogy fölüle vessem rá magamat.  

Kazumi, te próbálj vigyázni magadra, Joshnak szüksége van rád.  Egyet értő morajlás volt a válasz a kérésemre, folytattam az utamat, végül lecsaptam a vámpírra, egy tűz labdát hajított felém, de a fejemet lehúzva rontottam rá, a hátába karmoltam átharaptam a nyakát beszélnünk kéne vele, de nem fogok.

- Állj!  - Jeremy… a legjobbkor. A többieknek el kéne a segítség. A szemfogaim már átlyukasztották a vámpír nyakát, dühösen fújtattam, vártam. – A helyedben nem tenném! – egy kard szegeződött a torkomnak. Karmaimmal belevájtam az alattam elterülő testbe, az azon nyomban szertefoszlott, mint egy könnyű pára felleg. Átkozott! 

- Átvertelek kicsi oroszlááán! – a hangja egészen távolról jött. Jóval előttem járt, nem vettem észre hogy kivetítette magát, ráadásul ez egy igen erős megtestesülés volt. Egy bűzös hegyi troll tartotta a nyakamnak a kardot, dühösen morogtam, az idegességemről egyebek közt még a füleim lelapítottsága is árulkodott, elgördültem, de éreztem, hogy így is megvágott a kard, de nem volt vészes. Elkezdtem körözni a troll körül, nem úgy kell elképzelni őket, mint egy hat méter magas dagadt ágyékkötős pucér valami, nem ezek 7-10 láb közötti magasságban tengődnek, ha az átváltozott alakjukban vannak és normális pajzsokat, vérteket viselnek. Agyaraik persze vannak, ennek is volt, torz mosolyra húzódott a pofája.  Elrugaszkodtam a földől és egyenesen a nyakát vettem célba, éreztem, hogy az egyik lábam felhasad, de komolyabb baj nem történt, az összes körmömet kieresztettem és úgy kapaszkodtam a karjába, nyakába és a lábaiba a hátsó lábaimmal. A fejét kaptam be rá zártam az állkapcsomat és elterültünk a földön, innentől már csak vér és csontok roppanása, mint azon a napon amikor Jasmin a fürdő közelében járt. Túl közel merészkedett egy pók. A bennem rejlő vad egyre dühösebb volt, érezve azt, hogy elvesztette a társát, mindenre képes volt.

Andy! 

Vezérem! 

 …

Barátom…

…Testvérünk! 

A falka társaim szólongathattak már egy ideje mi csak dühödten marcangoltunk, megálltam és rájuk pillantottam, éreztem a kötelékünkön keresztül, hogy aggódnak értem. Nem válaszoltam csak mordultam egyet és a vámpír után lódultam így is értékes perceket veszthettem.  A szagnyom még friss volt, így lélek szakadva rohantam annak az irányába.

- SEGÍÍÍTSÉÉÉG!!! – valami életre kelt bennünk, én a háttérbe húzódtam és hagytam, hogy az állat had mozogjon és tegye a dolgát. Éreztem, hogy Neji itt van velem és úgy mozog, mint egy tükörkép. Lapultunk és vártunk, úgy mozdultunk, hogy a szemünk ne verje vissza a fényt.  

- Az apám befolyásos ember, ha jól bánnak velem, akkor biztos többet fognak kapni értem, mint ha meggyötörnének! 

- Eresszen el, azt sem tudom, hogy kik maguk! Hagyjanak! Azt nee!  – ruha szakadás jellegzetes hangját hallottam, ezt nem tudtuk figyelmen kívül hagyni. Fel sem kellett mérnem a távot, már ugrottam is, elég közel voltunk, csak át kell harapnom a Jasmint fogva tartó torkát és mehetünk. Neji elintézi a másikat.  De nem így történt, szinte kívülről láttam az egészet, a troll aki a vámpír Lorddal volt, szinte artikulálatlanul üvöltött és a vámpír mögé mutogatott, vagyis rám, amaz pedig megfordult.  Pont az utolsó pillanatban. A tépőfogaim rázárultak a kulcscsontjára. Éreztem, ahogy átszakítom a bőrt és a csontokat pedig összeroppantom. Talán még időben megálltam, talán…

Jasmin

Nem tudom, hogy mióta feküdhettem itt, talán el is aludtam, ez a legbiztosabb. Hangokra ébredtem, fölöttem beszélgettek. Az egyik valami undorító fröcsögő és mély hangon, míg a másik igazán kedélyes és arisztokratikus stílusban beszélt.  Óvatosan nyitottam ki a szememet, ezek biztos nem a felderítő mentő csapat, azok már rég kiabálnának, hogy megtaláltak. De ezek nem. Rajtam vitatkoznak. 

 

 - Jah, aszónta, hogy úgy nem írhessünk hozzája, de máskíppen… - ördögi röfögést hallottam, ezt még jó indulattal sem lehetett röhögésnek nevezni. 

- Nem, barátocskám, az asszonyhoz nem nyúlsz, sehogy. Épségben kell eljuttatnunk a mi Urunkhoz!

Ekkor belépett a látó terembe életem eddig látott, legundorítóbb legocsmányabb, leg-leg lénye. Őszintén szólva rettegtem, mint egy atom robbantás után megmaradt túlélők elfajzott, beltenyésztett utódja. Hatalmas agyari voltak, mintha a szemfogai kifelé ferdülve nőttek volna. Leírhatatlanul hegyes és hosszú fülei voltak, a bőre, nyirkos és büdös. Öklendeznem kellett tőle, ahogy egyre közelebb éreztem az auráját magamhoz, igen nem tartotta meg azt a biztonságos száz métert, amikor a szag csak távlatokban érezhető. Értem nyúlt. 

- SEGÍÍÍTSÉÉÉG!!!  - kétségbe esetten kiáltottam fel. 

- Senki sem fog a segítségedre jönni, a barátaid már mind meghaltak. – hallottam az arisztokratikus hangot. 

Erősen gondolkodtam, hogy mit mondhatnék, talán pénz kell nekik, biztosan! Az pedig van bőven, apáméknál. Jaj, hogy miért nem hordok magammal egy egész vagyont, ha ilyen helyzetbe kerülnék, biztos ki tudnám vásárolni magamat.

- Az apám befolyásos ember, ha jól bánnak velem, akkor biztos többet fognak kapni értem, mint ha meggyötörnének! 

- Minket nem érdekel a pénzetek, nekünk csak a becses személyed kell.  – jelent meg egy harmadik, aki eddig az árnyékban álldogálhatott.

- Hát akkó’ nekem is szabad eszt… – a büdös agyaras lény közeledett felém. 

- Fúj, milyen buliból jöttél el te részegen, hogy a jelmezed még most is rajtad van? – szegeztem neki a kérdést, hátha ezzel is terelem magamról a témát.  Ám az agyaras karja lendülni látszott, én felkészültem, hogy most igazán kapok egyet, hogy meg fognak verni, ekkor ijedtemben megfogott a mögöttem álló alak és maga felé fordított. 

- Eresszen el, azt sem tudom, hogy kik maguk! Hagyjanak! Azt nee!  

Igazából nem tudom, hogy mi történhetett, de csak annyit láttam, hogy felhasad a beöltözött ruhás ruhája, minden véres és szembe néz velem, el a vállam felett, meg van döbbenve. Azt hiszem elszakadt a ruhája. Nagyon megijedtem, azt se tudom, hogyan de hihetetlen sebességgel fordult meg a vállamat markoló alak, velem együtt és egy… Ez… egek! A szemei, olyan ismerősek. Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, a fájdalom elviselhetetlen volt, az állat letepert a földre. Hang nem jött ki a torkomon, mindenem fájt, a vállam, a nyakam, a hátam a fejem egy merő fájdalom volt az egész testem. 

- Shh-rhhee-hhgíítsg! – suttogtam halkan, köhögnöm kellett, alig bírtam oldalra fordítani a fejemet. Valami végig folyt a számon és éreztem, hogy ködösödik az agyam, nem tudtam gondolkodni. Körülöttem hangok szálltak, de semmit sem fogtam fel belőlük, orrfacsaró bűz öntötte el az egész helyet ahol voltunk.

 Csak ne én következzek, biztos meg fog enni az a valami, ami így is széttépte a karomat… 

Fájdalom. 

Sötétség. 

Dorombolás, dorombol valaki, nagyon hangos. Ez nem egy kis macska. Hív, egy lila buborékban vagyok. Valaki más is van itt rajtam kívül...