Halhatatlanok - 7.fejezet

Immortal War and Love - 7.


Ébredés

Lám, az, hogy az asztal közepén feküdtem nem volt elég, az egyik japán tag egy meglepően gyors és erős rántással lehúzott az asztalról. Másodszorra érkeztem háttal a földnek, viszont most legalább puhán. A férfi, aki egyáltalán nem a család tagja felém hajolt és a kezét a szája elé téve intett csöndre. Úgy döntöttem inkább rá hagyom, készültem fel ülni, de egy kéz megfogta a vállamat, Kazumi volt az.

-  Inkább maradj itt. Majd ők elintézik.

- De mit? Jól megkapta a magáét, úgy kellett neki… - körbe néztem, csak ekkor vettem észre, hogy nincs itt Kat. Halk kuncogás volt erre a válasz a japán lány részéről.

A lábak és az asztal eltakarta a történéseket, de hallani azért hallottam, a szatyraim hangját mindenféle képen, egek, mit csinálhat vele az - az ősvadmarha, Josh…

Ahogy csendben figyeltem, egyre jobban feltűnt valami morgás féle is, halk volt, fenyegető és felállt a hátamon a szőr, majd hirtelen abba maradt. 

- Sajnálom. – hallottam meg Josh hangját, ami teljesen átitatódott a meghunyászkodással. Erre már fel kellett állnom, hogy megnézzem, legalább az arcát és tényleg! A szatyrokon ült és olyan arcot vágott, amit még életemben nem láttam, egy ilyen kaliberű embertől, félelmet, és a miattam felrepedt ajkát nyalogatta. Értetlenkedve pillantottam körbe, a többi családtag nyugodtan ücsörgött, csak a Neji nevű tag állt, tettre készen. Andy, mintha mi sem történt volna, bár ha jobban megnéztem az arcát, láttam, hogy valami zavarja, egyúttal valamiért mégis büszke. A lábam mellől morgást hallottam és azt is éreztem, hogy evvel egy időben a nadrágom szárát is kezdik rángatni, lenéztem és Gyémánt parádézott, el akart volna vonszolni? Lehet… Akkor biztos ő morgott az imént is.

- Csss… sipirc… te kis vakarcs. – sziszegtem neki oda.

- Most pedig, tünés, ne is lássalak, haza mész! – Adta ki a parancsot Andy, egy parancsot? Egek? Ez aztán a testvéri szigor.  Josh felállt, és elindult kifelé, megkerülve Andyt ott ahol Linették ültek, de idő közben eltűntek. Tényleg, ők vajon hova tűntek?

- Josh , nem bánta ám meg Kis Hölgy! – suttogta nekem oda Josh , miközben elhaladt mellettem.

- Te… – és léptem is, hogy tovább csépelhessen Josh-t hiszen mégis csak az önbecsülésemet, a büszkeségemet tiporta meg, megcsókolt, és letapizott, úgy, hogy nem is a barátom, sőt! A gondolattól is kirázott a hideg.

- Hagyd! – éreztem meg evvel egy időben, azt, ahogyan rá fonódnak a karomra Andy kezei.

- De nem érted! Megcsókolt… aztán letapizott… Ehhez, semmiféle képen sem volt joga! – felháborodottan fordultam Andyvel szembe, ő eközben nem eresztette volna el a kezemet.

- Meg aztán különben se parancsolgass nekem! Nem vagyok a családod tagja! – kirántottam karomat a keze közül és elindultam a kijárat felé, épp a mozgó lépcső tetején jártam, már amikor eszembe jutott, hogy ott hagytam a csomagjaimat.  Az orrom alatt morogva fordultam vissza a másik lépcsőre, ám ekkor ismét valaki megérintette a vállamat.

- Hagyjon békén, akárki is az, különben…

- Különben? – hallottam meg Andy hangját. Elém lépett és az arcomat fürkészte olyan édes, érdeklődő tekintettel, hogy éreztem, ahogy megremeg a szám széle és halványan mosolygok.

- Különben, te is úgy… - kezdett ellágyulni a tekintete, én pedig szintén, annyira pajkos volt, az arca meg, várakozást tükrözött. -… úgy végzed, mint Josh! – vágtam rá gyorsan.

-  Meghiszem azt!  - a kezemért nyúlt és a tenyerembe csúsztatta a szatyraimat. Kicsit megdöbbenve emeltem rá a tekintetemet.  Nem erre számítottam… A következő pillanatban meg a másik, szabad kezem emelkedett meg, nem magától némi nyomás kíséretében, hogy egy csókot leheljenek a kézfejemre.

A döbbenettől tátva maradt a szám.

- Szerintem nem ártana át öltöznöd, hiszen egy merő ételmaradék a göncöd… és hajat is kellene mosnod. – tanácsolta nekem Andy és magamra hagyott. Én meg, úgy álltam ott mint a  Bálám szamara.  Mozgalmas egy napom volt az biztos, lassan fordultam meg abba az irányba amerre elindult, Nem messze, Neji állt a kirakat sarkának dőlve, Andy pedig mintha megérezte volna, hogy őt nézem, megfordult és intett nekem, majd visszafordult. Én pedig mosolyogva indultam el a kijárat felé. A kocsimnál a sötétben, átöltöztem, mert igencsak besötétedett a vásárlós akció közben, a piszkos  ruhákat bedobtam az egyik szatyorba, a hajamat meg majd otthon megmosom. Még indulás előtt úgy döntöttem megkérdezem Linettet, hogy merre van.

- Halihó, izéé, engem haza vitt Kat, miután megtaláltuk Gyémántot, elrohant valamerre, miközben az asztalotoknál ültünk. Téged pedig, nem akartalak zavarni, mert láttam, nagyon el vagy foglalva Josh-al.

- Jah, értem. Hát, érdekes dolog történt , míg nem voltatok itt… De örülök, hogy meglett a kutya. Most megyek.

- Várj, azt mondta, hogy téged pedig majd elkísérnek a többiek.

- Aha, biztos…

Egy biztos, nekem mára, a mai napból nagyon is elegem van!  Becsuktam az ajtót, gyújtást adtam és kitolattam a parkolóból.

Akinek nem volt autója, az-az iskola busszal érkezett a helyszínre, akinek meg volt az természetesen az autójával. Jómagam pedig azon szerencsétlenek közé estem, akik még plusztagokat is vihettek magukkal a táborhoz… Nem sok kedvem volt a plusz tagokhoz, így is nehezemre esett elviselni még Linettet is, a fene se érti, hogy ha ennyire összebarátkozott Kat-tel akkor miért nem velük megy… Én az utat figyeltem, miközben a vendégeim, hol hangosan röhögcséltek, hol pedig szerencsére szundikáltak. Megjegyzem, négy órás út volt az egész, eközben megálltunk egyszer egy kútnál, én jártam egyet, hogy megnyújtsam a tagjaimat, egyébként nem négy órának tűnt, hanem egy napnak… Hajnal négykor indultunk, és reggel nyolc körül értünk ide, még hamarabb, is mint az iskola busz, bent már parkolt néhány autó, de mindegyikben javából hallatszódott a horkolás, és a halk zene.

Úgy döntöttem megnézem magamnak, a tábor bejáratát, és kicsit belesek a kapun. Első ránézésre szinte minden épület ,fából volt.  Középen egy igen nagy térrel, ahol a tábor zászlaja díszelgett. Felmásztam a kerítés feléig,-ez is fából volt-, gondoltam többet és messzebbre is ellátok, ha felállok kicsit magasabbra.

Apró széllökést éreztem, amint belekap a hajamba a tekintetemet lehunytam, élveztem, ahogy a friss hegyi levegő kimossa a tüdőmet, éreztem minden rezdülését a helynek. A fák halkan susogtak, és egy kis víz illat is vegyült a szél hozta érzéseim közé. A madarak csiripeltek és hallottam a különböző apró állatok motoszkálását is.

Fuss! Menj innen, amíg nem késő! Vigyázz, jön! Hatalmas!

Megtántorodva kaptam hátra fejem, a lábam megcsúszott a kerítésen, valaki fél, hiszen ez abszurd! Netán figyelmezetni akar valamire? Mindez csak pár másodperc alatt játszódott le bennem, fel se fogtam, hogy éppen hanyatt zuhanok. Egy erős kar fonódott körém, és fogta fel az esést előlem. Amint leérkeztünk, fölém tornyosult és az arcomat bámulta, aggódó tekintete semmi jóra nem engedett következtetni.

- Josh, a szemüvegedet! – Adta ki a parancsot. Akkor, ezek szerint ő Andy, hiszen a hangját ezer közül felismerem. Egy pillanat, nem éreztem mást, csak az erdőt, a napot és a fákat és hallani se hallottam nagyon. Talpra állítottak és neki támasztottak a kerítésnek, meg tudtam állni a saját lábamon, de megijesztett az a tömérdek érzés és szag, amit bekaptam az imént.

- Hívjátok Kazumit! – elhaladtak mellettem és láttam, ahogy megérkezik az iskolabusz, ebben a pillanatban, egy napszemüveg takarta el a látásomat és sötétített be valamelyest.