Odaát - Novella AngelGirl pályázatára.

Novella részletei --->Itt<--- Kikapcsolódtam egy kicsit a  saját történeteim pötyögése mellett. :)

Odaát

Ezt a zenét hallgattam közben, míg írtam :

Aznap az ég szép kék volt, határtalan nyugalom áradt mindenfelől.  Minden nap idejött, hogy megnézze a szomszéd birtokot.  Odaát, mindig jobb volt, de már nem tudott átmenni.  Ahogy teltek az évek, úgy vált egyre világosabbá a tiltás is. Pedig akkor még csak nyolc éves volt.  Mi történt? Nem érti. Mert, hogyan is érthetné egy gyermek, hogy már nem mehet többet át, a legjobb barátjához. Csak most vált számára világossá, hogy a társadalmi különbségek miatt kellett megszakítani a kapcsolatot, időnek előtte.  Nap, nap után ült a kerítés mögött, a bokorba bújva, és a kis résen át beszélgettek, vicceket meséltek egymásnak, játszottak. Ám, nyolc év múlva egyik pillanatról a másikra elmaradt a fiú látogatása. Elhallgatott. Nem mesélt már többet, pedig ő várt. Most már feléri a kerítést és átlát a túloldalra. Tudta, hogy ott van Stewie (Sztyúi), mindig hallotta a nevetését. A dallamos baritonját, angolos akcentusát, amit mindenkinél jobban ismert.  Voltak bulik is, ott ült a kertben és hallgatta a bömbölő zenét, el-elfogyasztott ő is olyankor némi alkoholt. A szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy Stewie épp mással van. A kutyája Byron időnként átszökött a kerítés lyukon, alig győzte vissza kergetni az állatot eleinte, hiszen nem akart bajt abból, hogy itt van nála. De aztán Byronról is a skót juhászról is elfeledkezett Stewie.

 

- Szerinted, visszajön még érted?  - választ nem várt, ő már rég lemondott a gyerekkori barátról, a kutya mégis ledobta elé a sípolós játékát. Lemondott a kutyájáról is, ahogy róla is.

Talán félre ismerte volna? Ennyire megváltozott? Nagyot sóhajtott. Ebben a pillanatban a szél is felülkerekedett, átvette az uralmat, a nyugalmas táj felett. Kisöpörni a múltat és csak előre nézni, lehet, hogy ezt kellett volna tennie már két évvel ezelőtt is. Elfelejteni őt, ahogyan vele is tették és csak magára koncentrálni.

A házukban egy ajtó csapódott.  Éles sikoly és ordibálás és egy lövés hallatszott. Byron nyomában rohant a házba, feltépte a szúnyoghálós ajtót és előbb a konyhában nézett körbe, majd a kutya hangját követte, fel az emeletre. A tolvaj ott állt az anyja szobájában és áttúrta a komódokat, látszott, ahogy sorra kirángatta a helyéről a fiókokat. De most éppen az állatra szegezte a fegyverét.

- Maga mit csinál itt? – próbált határozottnak tűnni, de nem sikerült. A hangja remegett és félt. A betörő nagyobb fenyegetésnek vélte, és felé irányította a pisztoly csövét.

- Hol van az anyám, mit művel vele? – ekkor már hisztérikusan magas volt a hangja. Tett néhány lépést hátra, megcsúszott és hanyatt vágódott. Beverte a fejét, még ugyan ebben a pillanatban egy újabb dördülést hallott és egy fájdalmas vonyítást. Cipők rohantak el mellette, oldalra fordította a fejét, és megpillantotta azt, amit nem lett volna szabad.

Édesanyja hideg tekintete, üvegesen meredt a semmibe, száján az utolsó sikolyával és döbbenetével együtt. Sikított, ahogy a torkán kifért. Sikított, amíg be nem rekedt és bele nem fáradt. Órákkal vagy pecekkel később hallotta meg a mentősöket, már nem tudta mennyi idő telt el.

- Byron, Byron még él ugye? Ő még él ugye?! – megragadta az egyik mentős karját, és elkezdte rángatni, mint egy őrült.

- Nem sérült meg, de sokkot kapott.  Kap egy kis nyugtatót és utána jobban lesz.

- Kisasszony, mindent el kell mondania, hogy mi történt!

- Nem lehet, most nyugalomra van szüksége, nézze, hogy ki vannak az idegei. – mindenki beszélt körülötte, nem fogott fel semmit sem belőlük, tudta, hogy meghalt az anyja, és, hogy nem tudott neki segíteni. Látta! Látta a tekintetét és az arcát. A szirénák hangja elviselhetetlen volt számára. A fények meg bántották már a szemét. Ekkor egy nedves orr ért a kézfejéhez, Byron volt az. Zokogva borult a kutya nyakába. Olyan volt, mintha egy másik idősíkon létezne, minden felgyorsult körülötte, ő pedig lelassult és kívülről érezné a körülötte folyó világot.

- Van, akinél eltöltheti az éjszakát? – hivatalos hangja erőteljes és parancsolóan szólat meg

- Én… én… - elkezdett dadogni.

- Majd nálam lesz, én Mrs. Conneri vagyok a szomszéd házban lakom, én hívtam ki a rendőrséget. – Mrs. Connerrit már régről ismerte a lány, kedves fiatalos édesanya, aki igen csak tyúkanyós viselkedéséről volt híres.

- Ott, jó lesz kisasszony? – a lány egy elgyötört bólintással válaszolt, és remegve állt fel, ujjai Byron szőrén pihentek, míg a másik karjába a szomszédnő karolt bele, hogy eltámogassa. Aznap és az elkövetkezendő éjszakákon nem tudott aludni, ha lehunyta a szemét, folyton azon a délutánon járt az esze. Sikoltva ébredt fel és verítékben úszott minden egyes ébredés után. Szégyellte magát, sejtette, hogy a vendéglátói miatta nem tudnak aludni, hiszen Mrs. Conneri mindig bejött olyankor, hogy megvigasztalja, akinek a karjai megnyugtatták a lányt, bár mégsem volt olyan, mint az igazi anyjáé, ha rá gondolt mindig elfogta a sírás és szörnyen nagy gombócot érzett a torkában. Az egyik reggel bűnbánó arccal ment le az étkezőbe.

- Sajnálom Mrs. Conneri, hogy gondot okozok maguknak és nagyon hálás vagyok, hogy segítenek nekem elintézni a temetést. Köszönöm! – hálásan pillantott a nőre, de nem igazán tudott mosolyogni. 

- Ugyan, drágám, semmiség.

- De igen, elfoglalom a szobájukat és, itt vagyok maguknál, több mint egy hete. Eladom a házat. Segít benne?

- Természetesen lányom, de aztán hova mész?

- El, el innen messzire.

Két, hét múlva lesz a temetés, és a házból még nem merte kitenni a lábát, enni nem evett semmit, inkább csak ivott, teát, hogy azzal is megnyugtassa a vendéglátóját. Byron minden nap vele volt a szobában. Kikapcsolt, és megszűnt létezni, nem gondolt semmire és senkire. A távolban ajtó csapódást hallott, ekkor Byron ugrott a lábai elé és rángatta le róla a takarót, majd elkezdte kivonszolni a hálóingének szegélyénél fogva a lányt. Szó nélkül követte a kutyát, a konyhába, ott pedig kiléptek az ajtón a hátsó kertbe. Csípős volt a reggeli szellő, ő pedig egy szál hálóingben mezit lábasan állt a verandán. Körbe nézett, innen sokkal másabb a kert, elindult a tó irányába, arra ment amerre Byron is. A reggeli párától még nedves volt a fű is, így a bokájáig azonnal vizes lett. Byron szökellt a magas fűben, útközben felszedett egy botot és azt vitte a szájában.

Anita leült a stégvégén és a lábát a vízbe lógatta. Egyedül van, nincs senkije és semmije. Vajon hol lehet Ő? Ezek a gondolatok jártak az eszében. Végül a hideg víz csalogatta ki a stégről, teljesen átfázott, és hálóingben volt kint. Bár nyár volt, úgy döntött vissza indul a házba. A hatalmas szomorú fűzfa alatt haladt, ajkát beharapva lépkedett a füves talajon. Barna tincsei mögül nézett fel a földről a kerítés irányába. Lehet, hogy jobb lett volna ideát, de most semmi sem volt olyan jó. Az ottani ház, amelyet pár héttel ezelőttiig az otthonának hívott csöndesen és kísértetiesen állt az üres gondozatlan udvaron.

A tekintete tovább siklott a kerítés vonalán, lágyan beletúrt a hajába, ködös tekintettel nézte az alakot, aki a kerítésnek támaszkodott és a másik oldalt figyelte. Magas, majd kétméteres férfi, könnyedén támaszkodott a rozoga szerkezeten. Széles válla szinte betöltötte Anita látószögét és eltakarta a házat. Selymes puha haja pedig lágyan lengedezett a szélben. Karamellszín bőre finoman kiemelte minden egyes izmát, hófehér atlétája pedig csak sejtette és mégis erőteljesen körül fonta a hátizmát. Rövidnadrág volt rajta, és egy márkás edző cipő. A férfi gondterheltnek tűnt. Dühéről csak az árulkodott, ahogyan a cipzáras kapucnis pulóverére néha rámarkolt.

- Fiam! Hozd be Anitát, meg fog úgy fázni. – Anita a veranda felé pillantott, Mr. Conneri már ott se volt. A fia lassan megfordult Anita pedig nem kapott levegőt. A fiú, aki egy ideje elhagyta. A szíve majd kiugrott a helyéről és megfordult, elkezdett rohanni a másik irányba, de Stewie gyorsabb volt. Hamar utol érte és a csuklójánál fogva maga felé rántotta. Anita beleburkolózott az ölelésébe, beszívta a mámorítóan férfias illatot, cédrus menta és a nap. Meleg volt, olyan valós, és hihető. Itt állt vele szemben, a fiú, akivel évek óta csak beszélgettek és Anita anyjának tiltása végett is csak titokban látták, találkoztak egymással a kerítésnél. Átölelhette, megérinthette és boldognak érezte magát, ha csak pillanatokra is. A fiú is ugyanígy tett, beletemetkezett a lány hosszú hajába és úgy ölelte, mintha az élete múlna rajta. Pille könnyű volt a számára, ezért hamarosan fel is emelte. Remegett minden porcikája, csak a lányért élt, ezért a törékeny teremtésért.

- Bocsáss meg. Többé sosem hagylak el. – halk suttogásként kelt szárnyra a vallomás és ekkor a lány felocsúdott.  Nem bízott benne, miért? Mert szó nélkül otthagyta akkor. El akart futni, de az erős karok gyengéden tartották vissza a lányt.

- Nem engedlek! – hallatszott az egyértelmű válasz a ki nem mondott kérdésre. Anitát körbe ölelte a lágy dallamos bariton. Érezte a férfiből áradó őszinteséget, és oltalmazást. Ha most elengedné, tényleg megbánná. Soha többé nem akar a lány nélkül élni. Ki akarja tölteni a lányban levő ürességet, hiszen az anyja is megmondta, hogy amióta az - az eset történt, nem önmaga.

- Szeretlek Anita! – a lány fülébe suttogta, majd pedig komolyan nézett annak lágy, kék szemébe.

- Nem! Miért hagytál el, úgy hirtelen? – a kis öklök vádlón ütlegelték a hatalmas férfi mellkasát. Potyogtak a könnyei, megbántottnak érezte magát és elhagyatottnak. Félt ismét kitárulkozni ezelőtt a férfi előtt. Pedig érezte annak tiszta és őszinte közeledését, tudta, hogy mikor füllent vagy titkol el a másik valamit. Stewie rendületlenül állta az ütlegek sarát, elvégre jogos, ami jár neki. Csak ne lássa már többet szomorúnak ezt a lányt.

            Csókkal hallgattatta el, amit először Anita morogva fogadott, de Stewie gyakorlott volt és állhatatos, pár érzéki mozdulat után vágyakozva nyílt ki a lány ajka és fogadta a férfi nyelvét magába, heves csókcsata kezdődött, aztán egyre lassabb lett. Anita a fellegekben járt, örült, és megjárta a boldogság kapuját. Hiszen itt van a férfi karjaiban, akit szeret, kezdettől fogva, a lábát annak derekára kulcsolta és többször végig szántott a selymes hajban. A délutáni napfény magasan járt kettejük fölött, de ők csak egymással törődtek. Stewie az ölébe vonta a lányt és megtette azt, amit már akkor meg kellett volna tennie, mielőtt elhagyta a deszkafal túloldalán lévő Anitán. Hatalmas odaadással és figyelemmel végezte az összes mozdulatát, elrepítette pillekönnyű szerelmét többször a csillagok közé, testük úgy fonódott össze, mint ahogyan a tenger sem képes létezni a homokos tengerpart nélkül.

Évekkel később egy a szülőházához hasonlatos kerítés mellett sétáltak el, a napfény sejtelmesen szüremlett át a fűz-, és juharfák ágai között. Megállt és átlesett a kerítés fölött. Egy selymes kar fonódott a dereka köré, Stewie férfias karja ölelte át, belesimult az ölelésbe, sóhajtott, már maga mögött hagyta a múltat, de egy szép emlék az újra találkozásuk napjáról ismét felderengett előtte. Ami mosolyt csalt a nő ajkára.

- Emlékszel arra, amikor újra megtanítottál élni?

- Igen, Mrs. Conneri, sosem fogom, elfej ejteni. – a Stewie pajkos mosoly kíséretében vonta magához a lányt. Azon a régi napon, és akkor megszűnt kettejük közt az akadály. Nem volt kerítés, csak ők ketten és a hatalmas bírtok, amelynek ablakából nem lehetett egyetlen kerítést sem látni. A múlt már megtörtént, a férfi kirángatta annak darabjaiból a lányt és csak a mára gondoltak