Halhatatlanok - 1.fejezet

Immortal War and Love - 1 fejezet

A kezdetek

Woodside, Kalifornia. 2010. január tájéka. 

Egy hangra rezzentem össze, Paula jelent meg az ajtóban és hozta a reggelimet

- Hát te lyány! Mit szomorkocc, vagy csak megint magadat bámulod az ablakban? – villant egy foghíjas mosolyt rám Paula és lerakja elém az asztalra a tálcát én meg helyet foglaltam.

- Semmit, csak azon gondolkodom, hogy lehetne egy házi bulit csapni, míg nincsenek itthon anyámék… Tudod… egy kis pia, egy kis haló süti… - vágok bele szinte unottan a szokásos elutaztak a szüleim, egyedül vagyok itthon mizériámba. Kedvenc házi nénim csak a szemeit forgatta, unottan rántottam egy kecseset a vállamon. 

---

- Néha megijednék tőled, ha nem tudnám, hogy minta gyerek vagy… S milyen szép… Fajtád egyik legszebbike… – motyog az orra alatt a szenilis Paula. Aztán szépen magamra is hagyott. –

-  Megint az eszement kisebbségi komplexusa… - morogtam az orrom alatt. Hiszen Paula mexikói származású, aki egyedül él, és nálunk látja el a ház gondozásának feladatát, már vagy hatvan éves meglehet, nem kérdeztem meg tőle, de elég rég óta velünk van.

Gyorsan belapátoltam a reggelimet aztán elindultam az emeletre átöltözni. Negyedóra készülődés után már kisminkelten ültem az autóm volánja mögé. A vadi új Chevrolet Camaromba persze, had szívják a fogukat az iskolatársaim, a a pick up az most itt marad a garázsban. Előbbi járgányom lehet találgatni, hogy kire, vagy mire hasonlít. Persze, hogy a Transformerses Camarora. Utóbbi pedig egyszerű fekete krómszínezésű. Mondtam Linettnek, hogy evvel fogok menni. Fél óra múlva nyugodtan szálltam ki a kocsiból. A legjobb helyet kaptam, mint mindig a bejárathoz közel, épp a kocsi hátuljához tartottam, amikor érdekes füttyentésekre és dudálásra lettem figyelmes. A terepjárójából egy alak integetett nekem és cuppogott, kecsesen beintettem a foci csapat kapitányának, inkább visszafordultam, letettem a táskámat az autó tetejére és sóhajtottam egyet. Lehet, hogy mégsem ezt az autót kellett volna választanom, még egyszer végig pillantok rajta, megnyomom a zárat, pityeg, és elégedetten neki dőlök az ajtónak, végig pillantok magamon, fekete bőrnadrág, fehér térdig érő ing, egy vékony ezüst öv lóg le a derekamon jobb oldalt, és egy boka csizma, amit most viselek. Tetszik az összeállításom, a táskám pedig pont megy az autóhoz, fekete és sárga csíkos. Meglátom Linettett és integetve indulok felé, fél úton dideregve meg állok és bevárom a barátnőmet.

- Sziiiiiiiiaaaa Jas! – kapok egy cuppanós puszit és le se veszi a kocsiról a szemeit a kis barátos ném.

- Fogd csak meg létszi… - egy mozdulattal a kezeibe lököm a táskám és elkezdek rohanni az autó felé. Ugyan is egy kicsit fázom és a kocsiban hagytam a kardigánomat.

- Hééé vigyázz! Nézz a lábad elé! – nevetve fordulok vissza Lin felé, és intek neki, hogy semmi baj, miközben futok.  Érzem, hogy valami reccsen és belém hasít a fájdalom, a kocsim pár méterre van, csak pár lépés, és azon hasalnék el, de nem visz a lendület és kiesik a kezemből a slusszkulcs, érzem, hogy csukott szemmel, fogok elhasalni a legszebb ruhámban, milyen ciki lesz, ez.

- Áááááá… – hallatszik a sikításom, a fogaimat összezárom, nehogy leharapjam a nyelvem és igyekszem a kezeimmel tompítani az esést, pár centire a földtől egy erős rántást érezek az ingemen és a tarkómon a hajamat egy csomóban húzzák visszafelé, automatikusan kapok oda, és sikítok a fájdalomtól ismét.  De az első hangnál, az ajkamra tapad egy erős kéz, ijedten topognék, de csak összecsuklok a bokámban érzett fájdalom miatt. Ekkor a lapát kezű megmentőm is elengedi a tarkómat és nyögve sóhajtok, remegek, mert az adrenalin lassan kezd kiürülni a szervezetemből. Valamint érzem, hogy az a kockás has, amihez épp oda vagyok, szorítva rázkódik, valamiért oda kapom a fejem és elfojtott nevetés bujkál az ismeretlen fiú arcán.

- Teeeee…- döbbenten és bosszúsan néztem rá, a vad idegen, de nagyon helyes pasi karolt át éppen. Gyorsan összeszedtem magam. - … Megtéptél! – förmedtem rá és még - ki is nevetsz,- morcosan pillantottam felé.

- Oh! Elnézést, hogy nem hagytam, hogy felnyald a földet.  – eresztett meg egy vigyort, amelytől majdnem elaléltam. – Hogy érzed magad?  - kérdezte tőlem lágy bariton hangján, egyáltalán nem volt kisfiús a hangja, illett az arcához, nem úgy, mint a görény csapatkapitány kappan hangja. –

- Öh… azt hiszem jól. – és toltam is el magamról a kezeit, ezzel a mozdulattal együtt indultam is el az autóhoz. Illetve csuklottam össze egy fél lépés után ismét, majdnem ha nem kap el a rejtélyes idegen megmentőm. Magamban morogtam, hogy hogyan lehetek ilyen esetlen, a karomat átvetette a vállán a másik kezét pedig a derekamra tette, én pedig elbújtam a hajzuhatagom mögé és ott rejtettem el arcom pirosságát. Hogy én szégyenlős? Bah… ezer jobb pillanatot el tudtam volna képzelni, hogy az útjába tévedjek ennek az égimeszelőnek! A tincseim mögül pillantottam végig az engem támogató alakra, meg kellett állapítanom, hogy másodjára is jól néz ki.

- Melyik autó?

- Honnan veszed, hogy autóhoz rohantam?

- Hát, egy padot se látok erre, meg aztán valahol láttam kiesni a kezedből egy kulcsot…

Milyen igaz is… Morogtam magamban.

- A Camaro.

- Hm, jó ízlése van a pasinak.

- Honnan veszed, hogy egy pasinak lehet csak egy ilyen autója?

- Héé Jas? Minden rendben? – kiáltott Linett én meg füstölögtem magamban.

- Persze, szerinted csak egy pasinak lehet ilyen autója? –vigyorogtam Linettre, aki kicsit távolabb egy fa árnyékában ácsorgott.

- Nem hiszem, miért? – én csak rámosolyogtam, és intettem neki.

- Elviszem a szekrénybe a cuccaid, oké? – én bólintottam, ő meg már el is indult.

- Szóval, pasi mi? Csak vigyél oda a kocsihoz, majd ott megnézem magam.

Az Új pasi pedig letérdelt elém, a térdemtől lefelé átfogta a lábam és végig futtatta a kezeit egészen a jobb bokámig, ott felszisszentem.

- Héééé! – rivalltam rá egyből. -  Óvatosabban! Nem érek rá és a kocsi kulcsomat is meg kell még keresnem…

- Szerintem nem mész sehova. – ezzel egy időben elkezdte a cipzárt lehúzni a cipőmön én az ajkamba haraptam és a kezeimet is a szám elé tettem. Szó szerint majdnem összepisiltem magamat a fájdalomtól, oda se mertem nézni.

- Héé, öcsi, megrontod az iskola lányait már az első napodon?

Egy lány közeledett felénk, a haja vörös és kleopátra mintára van vágva a szemei pedig szinte már –már macskaszemek, szürkék és épp nevetésre állnak, a lány arca, pedig mint egy barack, olyan szép. Csodálkozva szemléltem a lányt, alacsonyabb, mint az előttem guggoló, és kecsesebb is, ezek testvérek? Éppen elmerülnék a gondolataimban, amikor ismét felsikkantok a fájdalomtól. Mérgesen kapom a fejem a sérült testrészem felé és főként a fiúra. Új pasi, aki nagyon szexi izmokkal van megáldva már amennyire a testhez simuló pólójából kikövetkeztethetek és az imént érezhettem is belőle valamennyit. Némi borostával az arcán, amely kissé rossz fiús hatást kelt ide jár! Elmélkedésemet több fájdalmas nyomkodás szakítja félbe.

- Mégis mit csinálsz?! – felkiáltok, ismét a hangom pedig elfúl, ahogy rám emeli a macskás szemeit, az övé kék és a legszebb szemöldök ív az, amit eddig láttam, a haja pedig barna az ajkai pedig egy gúnyos mosolyra húzódnak. Én meg egyre jobban didergek, a fogaim is összekoccannak egy kicsit bár egyáltalán nincs hideg, mégis fázom, nem akarom bevallani az Új fiúnak.

- Megkeresnéd Kat, a kocsi kulcsát, ott a fűben?

Ez hangzott egyszerre kérésnek és parancsnak is, vagy csak én reagálom túl, mindegy, kéne már egy aszpirin…

- Nem tört el!  – állt fel a kijelentésével egy időben az új fiú, -… de jobb, ha elmész az orvosiba.

- Így? Hogy? – néztem végig magamon.

- Öcsi! Itt van – dobta a kulcsot az öcsinek  Kat, aki el is kapta. –

- Szia, a nevem Kathleen McAvoy  és ma jöttünk a városba, most fogunk be iratkozni. Az öcsikémet már ismered, gondolom, az után a jelenet után…

Gonoszul elmosolyodott a lány, én pedig vállat vonva ücsörögtem az autóm tetején. Az Öcsike átnyújtotta nekem a kulcsot, én pedig az ingem zsebébe mélyesztettem azt. Ekkor Mr. McAvoy, mert ha tényleg testvérek, akkor őt is így kell, hogy hívják, átható pillantással mért végig, úgy tűnt elidőzik a libabőrös karomon, vagy csak szerettem volna azt hinni, hogy a karomat bámulja aztán a vacogó számat is szemügyre vette. Egy gyors mozdulat kíséretében szabadult meg a pulóverétől, amely alatt csak egy fekete atlétát viselt egyébként van még rajta egy koptatott drága farmer és egy Converse cipő és egy drágának tűnő karóra is, most hogy én is jobban szemügyre vettem nyaktól lefelé is.

- Nos, induljunk. – kap fel az új fiú. Pedig még be se mutatkoztam – ezt pedig vedd, fel, kérlek, mert megfázol. –a kezembe adta az imént levett khaki  zöld színű ruhadarabot.

- Hé! Hova megyünk?

- Az orvosiba, te pedig mondod az utat. – villantott rám egy vigyort, az új fiú. – Kat, te pedig menj és szólj, hogy egy kicsit késni fogok.

Az említett pedig, már el is indult, egy intés kíséretében a főbejárat felé. Kisvártatva felvettem a pulcsiját, még őrözte a testének melegét, így kellemesen burkolóztam bele, talán észre is vehette mennyire elhelyezkedtem a pulcsijában, mert elégedetten mosolygott.  

A karjaiba vona, egyik keze a térdhajlatomban, a másik pedig a hátamat fogta. Durcásan keresztbe fontam a melleim előtt a karomat és elkezdtem mondani az irányt, hogy, jobbra, balra… stb… Titokban viszont a zöld színű pulcsi illatába burkolóztam, neki van eddig a legborzongatóbb illata, amivel valaha találkoztam. Most már kevésbé fáztam, de a jobb lábam majd lefagyott. Biztos, a sokk még mindig.

-  Hé, Mr. McAvoy fázom, és nem segít az sem, hogy a lábam is fázik… - replikáztam. Egy elsős pedig épp elrohant mellettünk bele ütközve a lábamba. –

- Ezt nem hiszem eeeel! – ugrottam meg az önkéntes szamaritánusom karjaiba és kapaszkodtam a nyakába. A csengő megszólalt és kisvártatva senki sem volt a folyosókon. Én pedig fellélegezhettem, mert több rohangáló nem fogja lekaszálni a lábamat.

Másrészről  pedig megszemlélhettem Mr. Jóképű McAvoy arcát is. Jó néhány perce megállhattunk, de én nem vettem észre, az új fiú köhögése ijesztett meg, a nagy bámulásomban.

- Nos, Ms. Camaro , merre?  - pillantott le rám Mr. Jóképűen Nagy Képű. -

-A tornaterem mellett el jobbra aztán egyenesen… - vágtam durcásan a képébe. Le is hámoztam magamat róla, már nem kapaszkodtam annyira a nyakába.

- Van nevem is …

De, ekkor a tornatanár lépett ki, a tornateremből. Morcosan mérte végig a kettősünket.

- No lám! Ms. Jackman, csak nem lógni készül. Maga? – itt az engemet tartó alakra kapta a tekintetét. – Csak nem rá vette Magát is egy kis lógásra? – itt én megköszörültem a torkomat.

- Nos, Mr. Newton nem lógunk, illetve ő elkésik a beiratkozásáról, én meg épp az ő segedelmével az orvosiba tartok. Elestem a magas sarkúban futás közben… - itt a lábam felé böktem. –

- Akkor indulás! Mindig is mondtam, hogy sose viseljenek magas sarkút a diákok, veszélyes… - hallatszott a tanár, távolodó hangja.  Én meg kibújtam a megmentőm karjaiból és a távolodó alak hátának küldtem a nyelvnyújtásomat.

- Szerintem igaza volt… Jobban is oda figyelhettél volna. – állapította meg az Őrangyalom csak úgy, nekem, és mellesleg a fülembe súgva. Az orvosi várószoba  ajtaja nyitva volt, a pultnál Marie a nővér felirat díszelgett, a pult mögötti ajtónál pedig az orvosi szoba felirat virított. Itt leültetett egy székre az új fiú, mellesleg amolyan ízléses körszakáll félét viselt, mintha nem borotválkozott volna, vagy ha igen akkor is olyan érzést kelt, mintha direkt viselné úgy, hogy jól is álljon neki. A cipőmet természetesen az autó mellett hagytuk, ez is csak most tűnt fel, hogy itt ülök és épp, egy másik széket tesznek a fájós lábam alá, hogy ne lógjon. Gondolatban búcsút mondtam a cipőmnek és azzal vigasztalódtam, hogy nem történt nagyobb bajom. Új fiú elindult a falon látható iskolai újság kivágásokat fürkészni, én pedig az ő popsijának szentelhettem több figyelmet.

Úgy bele harapnék, hééé , álljunk csak meg egy szóra! Én sose akarok bele harapni egy fiú hátsó felébe se, de ez… Hangosan felhorkantottam, erre egy kérdő tekintetet kaptam.

- Csak nincs valami gond?

 - Ó, de igen… Rosszul mozdultam… és… azt hiszem, fáj.

Füllentettem, ó de még milyet, nem kell tudnia, hogy épp most buktam ki saját magamon, miközben a hátsóját stíröltem. Mivel nagyobb a pulcsi ujja, mint az én kezem így jó tíz centit lelógott a kezemről, így a pulcsis tenyerembe temettem az arcomat és sóhajtottam egy nagyot. Itt is lehet még elég intenzíven érezni az öblítő és az új fiú illatát. Elpirulva kapom fel az arcomat a közeledő cipő hangok zajára. Mitől vagyok így rá indulva a fenekére és az illatára? Ez nem jó így, én egy jól nevelt lány vagyok, távol kell tartanom magamat tőle, rémülten kaptam a tekintetemet az engem ide cipelő fiúra, majd az ajtóra, mit nem adnék, azért ha most  ez nem történt volna meg velem. Nem szerettem az orvosokat, külön magán orvosunk volt őt már megszoktam. De a suli orvos... Eddig nem kellett ide jönnöm. 

Dr. Jeremy Walker felirat díszelgett az orvosi szoba asztalán meredten bámultam magam elé és egy hatalmasat sóhajtottam. Rossz érzés volt, hogy nincsenek itthon a szüleim, így nem tud valamelyik ide jönni és haza vinni, vagy a saját dokinkhoz. Talpra esett gyereknek mondanám magam, hiszen nem egyszer volt már, hogy egyedül hagytak itthon és semmivel sem volt probléma. Nem kellett tartaniuk, hogy bulit rendeznék, mert senkit nem akartam be engedni a saját kis emeleti szekciómba, csak az arra érdemeseket. Ráadásul hiányzott a fenének, hogy a buli utáni romokat takarítsa és figyeljek arra, hogy melyik vázát törték össze éppen…

Újabb sóhaj hagyta el a számat, amikor belépett utánunk az orvos a rendelőbe. Én ekkor már a vizsgáló ágyon ültem Újfiú segedelmével. Az orvos magas fekete hajú és barátságos mosolyú férfi fiatalosnak tűnt, a szemei pedig meleg jóságos fényben tündököltek, ahogy rám pillantott én egy bárgyú mosolyt eresztettem meg felé. A kezeiben egy köteg aktát tartott, amit le is tett az asztalra Andy az ablaknál ácsorgott, nem értettem, hogy miért van még itt velem, de megmagyarázhatatlan érzések keringtek bennem, egyrészt megnyugtatott a jelenléte, másrészt furcsának tartottam, hogy itt van bent. Mintha vigyázna rám.  Gyorsan elhessegettem ezt az abszurd gondolatot és a dokira fordítottam a figyelmemet, körülbelül harminc évesnek látszott, aki igen jól karban tartja magát.

- Szép jó reggelt mindenkinek! – emelte rám a mosolygós tekintetét, majd az új fiúra is rá pillantott, itt gyors volt mintha csak épp figyelmeztetni akarná valamire. Amaz pedig vállat vont én meg elbűvölve figyeltem, ahogy a doki ismét rám emeli a tekintetét.

- Meg kérné a barátját, hogy fáradjon ki innen, amíg én magával foglalkozom? – lágy, dallamos hangja szinte körül ölelt.

- Ő nem a barátom… - vágtam rá -… Ő azt hiszem, hogy ma jött az iskolába. Ő hozott engem ide, és be kell iratkoznia még, a testvére most intézi a beiratkozásukat, ha minden igaz… - vontam meg a vállamat.

- Andy McAvoy , Dr,Walker  -  fordult felénk az új fiú, és a kezét nyújtotta a másik férfinek. Én a vizsgáló asztalon ültem kinyújtott lábakkal és figyeltem, ahogy kezet fognak, mondhatom szépen… macsósan, kinek az erősebb a kézfogása és zordabb a tekintete játék játszódott le.

Halkan köszörültem meg a torkomat erre mindketten szétrebbentek én meg csak értetlenül bámultam a jelenetet a szokásosnál több ideig fogtak kezet és ez zavart, mert most a lábam a fontosabb nem pedig a rejtett férfiassági tesztek…

- Noss, Mr. McAvoy akkor várjon kint és utána önt is várom a szokásos felmérő vizsgálatra. Tudja, a frissen jelentkezettek mind átesnek rajta, és a papírjai már amúgy is itt vannak nálam, már ami az orvosikat illeti. - Intett az akta köteg felé. Percekkel később egy fáslival a lábamon és a másik cipőm nélkül ugráltam ki az orvosiból és ültem le a váró szobában az egyik székre. Nem tört el, meghúzódott és rosszul léptem így a lábfejem és a bokám, amikor rá léptem bent azt hittem szét akar szakadni. A lelkemre kötötte a doki, hogy a vizsgálat után haza megyek.  A széken ülve elő kaptam a zsebemből a mobilomat, egy sms-t pötyögtem be Linettnek.  Hogy jöjjön az orvosiba a tornacipőimmel. Csöngettek, és hallottam, hogy elindulnak kint a diákok a szokásos rohangálás és hangzavar közepette. Öt perc múlva Linett megjelent a tornacipőmmel. Kicsit idegesen pillantott rám, látva, a befáslizott lábamat és mintha bűntudat szikráját is láttam volna csillanni a szemeiben.

- Köszi… - elkezdtem felvenni a cipőket a fájós lábamon persze lazábbra vettem a fűzést is és épp csak annyira kötöttem rá, hogy le ne essen, közben beszéltem. – Tudod, jó barátnő vagy te! Ott hagysz, egy vad idegennel, és rohansz be az osztályba…

- Képzeld, láttam milyen helyes a pasi, és a mozgása, mintha egy ragadozó volna, egy nagymacska, egy vad, aki csak a lányok trófeáit gyűjtögeti. – igen legjobb barátnőm szereti, ha a férfiakat már látásból kielemezni. –

- Persze, és ez már jó ok arra, hogy engem ott hagyj vele, mint leendő áldozat… - forgattam a szemeimet miközben mosolyogtam.

- Na, és milyen? Elég közel kerültetek egymáshoz…

- Ahham… Nem tudom, hogy milyen lehet, hiszen nem ismerem. – ejtettem a kezeimet az ölembe, miközben hátra dőltem és a székre tettem fel a lábamat.  -  De jó a hangja… – pillantottam rá mosolyogva -… és az illata is tök fincsi. A pofija meg olyan kisfiúsan macsós.

- Te jó ég! Neked bejön az új pasi.

- Dehogy is! Te kérdezted, hogy milyen… hogy tetszhetne, ha még nem is ismerem?  Gondoltam elmondom, hogy pletyizhess a többieknek… Erről jut eszembe, a ma a nap további részében nem tudok ott lenni, és a próbán se tudok részt venni, legalább három nap pihit írt fel a doki.  – tereltem gyorsan másfelé a témát.

- Rendben, de holnap meglátogatlak otthon, és csapunk egy csajos bulit.  – mosolyogva bólintottam az ötletre. – Viszont, én most rohanok a következő órámra és vigyázz magadra. Jah, és van, aki haza vigyen? – pillantott rám ajak harapdálva még az ajtóból gyorsan, én nemet intettem a fejemmel, ő pedig szomorúan intett nekem, és elhagyta a szobát.

Ekkor vettem csak észre, a két alakot, akik az ajtónál álltak és engem figyeltek. Mintha történt volna valami, a feszültség, amit odabent éreztem közöttük elpárolgott volna és át vette volna valami más a helyét. Mindketten engem figyeltek én pedig, hol az egyiket, hol a pedig a másikat.

Zavaromban, a hajam mögé rejtettem az arcomat, és lehunytam a szememet. Furák mindketten és én pedig zavarban vagyok két férfitól, utóbbi pedig nálam nem stimmelt. Meg kell hagyni, hogy hátborzongatóan méregettek.

-  Szerintem nem lesz gond, ha Andy viszi haza. A papírjai is rendben vannak, és én majd beszélek az igazgatóval.

- De hát, ő még csak ma, jött az iskolába… - ellenkeztem azonnal, bár nem volt ellenemre, hogy ő vigyen haza…

- Mindazon által, az egyetlen esélye, a haza jutásra szerintem csak ő lehet… - bökött a fejével a mellette állóra.  – Valamint tudja, hogy az iskolánkban szigorúak a felvételi körülmények… Családi háttér, pszichológiai és alkalmassági vizsgálat… és éppen az imént végeztem el rajta ezeket a vizsgálatokat.

- Rendben… - morogtam az orrom alatt. De azért akkor sem tetszett a dolog. Ha, már régebbről ismerném, akkor rendben, de így… Ki tudja, hogy milyen lehet Andy még akkor is, ha, átment a vizsgálatokon. –

- Viszlát, doki! – intettem az orvosnak, és becsukódott mögöttünk az ajtó. Most is Andy karjaiba kerültem a kijáratig. Az igazoló cetliket a portás orra alá dugtuk, aki némi telefonálás után elengedett minket. Az igazgató titkárságánál bejelentette, hogy az orvos elengedett minket.  Hát, ilyen biztonságos és elit az én sulim…

 - Nem félsz, hogy elrabolhatlak? – be kell, hogy valljam, a kérdés kissé meghökkentett, ez ki is ülhetett az arcomra.

- Ami… nos… ami azt illeti, ma többen is láttak bennünket együtt a tesi tanár a nővér a barátnőm és tuti, hogy a fél iskola arról fog pusmogni, hogy a hajrá lány lába eltörött, és ki vele az a pasi, aki hurcolgatta egész reggel. Szóval, nem, nem félek. Mert te lennél az első gyanúsított. Meg, ha el akarnál rabolni, nem ezzel a feltűnő járgánnyal tennéd. – intettem a sebváltó mögötti jelre, egy autóbot fej és több ilyen felirat és jel látható a kocsin bent is és kint is. Megdobtam Mr. Új fiút egy mosollyal. Ekkor vettem csak észre, hogy egy tetkó kanyarodik ki a nyakán bal oldalt, egy vonal. Szívesen megnézném, hogy hova kanyarodik tovább, ám ekkor megszólalt.

- Rendben, úgy látom nem ejtettek a fejedre, bármennyire is úgy tűnik első ránézésre. A nevem pedig Andy, Andy McAvoy.  – villant meg az ajkán egy mosoly én pedig bólintottam.

- Az én nevem pedig Jasmin Jackman. – eresztettem meg én is egy mosolyt. – Ennek az autónak, a büszke tulajdonosa és, nagyon morcos leszek, ha tönkre teszed, le fogom dolgoztatni veled a javíttatási költségeket.  – játszottam meg a sértődött kis fruskát. Egyébként, tényleg nem tetszett, hogy valaki más vezeti az autómat. Az, már más kérdés, hogy immár, ismételten ki lettem nevetve, az egész kocsit betöltötte a nevetése. S bár, az orvosiban már mondták a nevét, amit meg is jegyeztem, de így jobban esett a bemutatkozás. Mégsem hagyott nyugodni, hogy ki vagyok nevetve.

- Tudod, mit ki lehet szállni, egyedül is haza fogok tudni vezetni. – adtam a durcást továbbra is. De már el is fordította a kulcsot az indítóban, aztán a kormányba is tolta a kulcsot. Én meg csak néztem, hogy tudja, hogy merre van a biztonsági zár.

- Szóval honnan jössz? – kérdeztem én. –

- Quebec-ből.

- Kanadai… - morogtam az orrom alatt. –

-  Nem, onnan jövök, viszont Walesben születtem.

- Áááá… - halkan elismerően ejtettem ki ezt a néhány betűt majd bámultam ki az ablakon. -

- És, hogy – hogy ilyen messze elkerültél otthonról? – pillantottam a mellettem ülőre, már csak azért is kérdezősködtem, mert Linett tuti fel fog hívni este és részletes beszámolót kér. Nem tudtam nem észrevenni, hogy itt elsötétült a tekintete, még az autóm kormányát is erősebben kezdte el markolni. Én meg inkább jobbnak láttam befogni.

- Nem gond, ha lehúzom az ablakot? – mivel választ nem kaptam, így úgy értelmeztem, hogy nem, és lenyomtam az ablaknyitó gombot. Nem akarom én magam rá erőltetni Andy-re így is épp elég lehet neki, hogy haza visz, holott, semmi közünk egymáshoz. A biztonsági övemet babráltam, és figyeltem az elsuhanó tájat.

- Hideg volt és esős… - nem bírtam, ki és rá néztem, ő épp engem nézett és bárt tudtam, hogy más oka lehet, bizonyára a szülei utaznak folyton vagy valami ilyesmi, mégis nevetnem kellett az arcán, látszott, hogy kíváncsi a reakciómra, az arca is olyan komoly volt vezetés közben, de a szeme sarkából engem nézett. Nem tehettem más elnevettem magam, inkább az arcán, mint a válaszon. Értetlenkedve pillantott rám egy piros lámpánál, ahol megálltunk.

- Nem vagy éhes? Mert én kezdek… két utcával lejjebb van egy szendvicsbár, lekanyarodhatnál oda. – Végre eljutottam oda is, hogy éhes vagyok.  Andy szó nélkül el kezdett lekanyarodni a második utcánál én meg már készítettem is a pénzt, bár kiszállni az autóból tutira nem fogok. De a rendelésemet megmondom neki az már biztos. Leparkolt a szendvicsbár előtt, én a kezébe nyomtam a pénzt, többet, mint ami egy szendvicsre kellett volna.

- Meghívlak, vegyél magadnak azt, amit szeretnél, én egy sonkás szendvicset kérek, mustáros mézes szósszal, és narancslevet.

Míg bement, addig én gondolkodtam a különös viselkedésén, biztos valamit elrontottam a kérdésemmel, talán ha eszik, egy kicsit elfeledtetem vele, nem vagyok túl jó a pasikat fel kéne vidítani témában. Épp egy sms-t pötyögtem Linettnek, hogy mi történt,  Andyről írtam, amikor kopogtattak az ajtón, ijedtemben kiejtettem a kezemből a telefont, és nyúltam is a kezében tartott két csomagért meg az italtartókért.

- Köszi. Tudod, innen nem messze van egy park, ott megállhatnál, míg eszünk.

- Én, köszönöm, hogy meghívtál. Most az adósod vagyok.

- Ne viccelj! – böktem meg a bicepszét miután beszállt mellém. – Ez a legkevesebb, azért, hogy haza viszel, és elviselsz. - Ő, csak egy vállrándítással konstatálta a dolgot, és visszaejtette a kezembe a visszajárómat, én pedig bele süllyesztettem a táskámba.

-  Jártam már abban a parkba, nappal egész szép.

Megeresztettem egy mosolyt, és ismét felmordult az autó motorja én, pedig figyeltem őt vezetés közben, persze nem feltűnően, csak éppen egy kicsikét. Eddig se vezetett úgy, mint egy őrült, de gondolom mivel italok voltak a kezemben, ezért még óvatosabban vette a kanyarokat. A park egy egész nagy terület volt, a közepén egy tóval, amellett pedig egy pavilonnal, hátrébb pedig egy futó pályával, amelyet ilyen gumival aszfaltoztak le, hogy könnyebben lehessen futni rajta, egy kisebb erdő távolabb, és egy parkoló, ide tértünk be mi is.

Mivel hétköznap dél körül jártunk, így alig volt autó a park környéki parkolóban és Andy úgy tűnt direkt parkolt úgy, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor fel tudom tenni a padkára a lábamat. Kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót, elvette tőlem a zacskókat és az italokat letette a padkára azokat, én pedig óvatosan némi, segítséggel kifordultam fél oldalasan az ülésről.

- Igazi úri ember… - jegyeztem meg halkan, Andy ajkán pedig egy félmosoly jelent meg, nem értettem a jó kedvét, elvégre az előbb még le volt törve minta bili füle, aztán csak nem beszélek én olyan hangosan… Legalább is remélem.

- Mesélj magadról. – kérte ő miközben én figyeltem, ahogy leül a padkára és rám függeszti a tekintetét.  Nem tagadom a kérdés meglepett, senki, még Linett se kéri, hogy meséljek neki magamról, ő inkább arra kíváncsi, hogy milyenek a pasik Hawaiion, vagy Floridában, ha épp oda utaztam az elmúlt héten a szüleimmel. De azt sose, hogy meséljek magamról.

- Öhm, szóval, mit szeretnél tudni? –tettem fel az egyszerű kérdést.

- Például, hogy festetted be a hajad ilyenre, és miért hordasz kontaktlencsét… ilyenekre… - eresztett meg egy vállrándítást Andy.  Én kicsomagoltam a szendvicsem és megnéztem magamnak. Majd bele kezdtem a válaszba.

- Így születtem.  – és bele is haraptam a szendvicsembe.

- Micsoda? Így? Ezt nem hiszem el!  Senkinek sem lehet olyan, a szeme színe, mint egy ibolyának. Néha, mint most is az árnyékban kicsit mintha kékes lenne… mintha egy vicces lencse volna…

- Pedig nincs lencsém. Ha gondolod, nézd meg közelebbről.

Nem tudom mi üthetett belém, mert ilyenkor már rég elküldöm a fiúkat, melegebb éghajlatra, ha a szememről vagy a hajamról van szó, de ő másképp kezdett bele ebbe az egészbe. Nem úgy, hogy „hé, öreg anyó, bele nyomtad a szemeidet a festék vödörbe?”  Öreg anyó, mert fehér a hajam színe… a szendvicsem felénél tartottam, amikor hirtelen felállt Andy a földről és elém lépett, megfogta az arcomat, maga felé fordította, így srégen felfelé néztem egyenesen a szemeibe.