2011. november 25., péntek

Halhatatlanok - 8. fejezet

Immortal War and Love - 8. 





- Ma, velem tartasz, amíg Kazumi ide nem ér. Majd Kat bepakol a házatokba. – Andy átölelt, és én belefúrtam az arcomat a vállába. Most egy kicsit jobb volt, kevésbé éreztem az erdőt, csak Andy töltötte be az orromat és a fülemet. Hallottam, ahogy dobog a szíve. Nagyot és hangosat sóhajtottam, majd az ég felé emeltem a tekintetemet.
- Hívnak! De el is akarnak küldeni – suttogtam, most biztos ütődöttnek néz.
- Csss, ne figyelj oda! – Ekkor még erősebben szorított magához, az ajkai elkezdtek a nyakamon felfelé vándorolni. Eleinte még mindig csak bámultam az eget, ám ahogyan egy erősebbet harapott a torkom környékére, összerezzentem. Ösztönösen cselekedtem és átkaroltam a nyakát. Ekkor Andy ajkai elkezdték becézni az enyémet. Diszkrét köhögés állította meg, pedig én még folytattam volna. Meg se csókolt úgy igazán, csak simogatták egymást az ajkaink.

 
- Josh, kezd féltékeny lenni!  - Mit ne mondjak, magasról tettem Josh érzéseire. Kapkodva vettem a levegőt, úgy éreztem mintha kezdene visszarántani magába a természet. Nem értettem mi történik velem.
- Mr. McAvoy, jobb volna, ha ezt később folytatnák, most inkább a beköltözéssel foglalkozzanak! Maga is Miss. Jackman! – hallatszódott az egyik tanárunk hangja.  Automatikusan elindultam az autómhoz, hogy kipakoljak, de Andy megállított. Magához húzott és én belekaroltam a derekába. Így tettük meg a távolságot az autómig. Josh is velünk tartott, ő szedte ki a táskáimat. Most egy szót sem szólt, csak matatott a csomagok közt. Andy szembe fordított magával, és elkezdett beszélni hozzám, de semmit sem fogtam fel abból, amit mondott. Őt néztem, és eközben ezer más dolgot hallottam és láttam.
- Jól figyelj ide! – mondta, és ezzel egy időben markolta meg a fenekem. Értetlenkedve emeltem rá a szemem. Lélektükrei aggódást mutattak. Bólintottam, hogy figyelek.
- A napszemüveget egyáltalán ne vedd le! – folytatta. -
- De miért? – böktem ki az általam egyetlen értelmesnek tűnő mondatot az elmúlt pár percben.
- Ezért… - Tolt oda a visszapillantó tükörhöz, és egy magasságba állította a fejemmel, és felemelte az orromról a szemüveget.
Szólni is alig tudtam a látványtól. Ibolyaszín szemeim halványan fénylettek, mint a neon. A fekete pupilláim helyét átvette egy halványkék szín, amely pulzált és kavargott a tekintetem. Azonnal visszarántottam a szemüveget a helyére.
- De hát, mégis mi ez?! – emelkedett meg hisztérikusan a hangom, és akik a közelünkben voltak mind felfigyeltek rá.
- Csss… később! Most nem lehet… - a mutató ujját rátette az ajkamra és elhallgattatott.
A nap további részét Andy mellett töltöttem, így kevésbé volt olyan mintha két világ között lebegnék. Bepakoltunk a házainkba és olyan délután kettő magasságában megkezdődött a hivatalos megnyitó. Itt is Andy mellé ültem, a másik oldalamon pedig Josh foglalt helyet. Valójában mindhárman feszültek voltunk. Időnként elkaptam pár szót a két gardedámom beszélgetéséből, mikor nem épp a természetet figyeltem.
Kat vigyázott Linettre, és úgy tudta, hogy mi most jöttünk össze. De hiszen ez abszurd, ami reggel történt! Nem is jelentett semmit, csak azért történt, hogy magamhoz térjek. Bár, ha jobban bele gondolok, úgy festhettünk, mint egy szerelmes pár. Én a vállának dőltem, ő a kézfejemet simogatta, és erre a gondolatra megmerevedtem. Rögvest elindultam kifelé a székek közül, de a csoportfelügyelő épp akkor jelentette be, a polgármestert. Josh nyomott vissza a székre, Andy pedig lehúzott maga mellé.
- Maradj! Kérlek… - suttogta a fülembe Andy, és ezzel egy időben elkezdte a tarkómat cirógatni. Az érintése megnyugtató volt, sóhajtva dőltem hátra és látszólag figyeltem a polgármestert, de közben valahol teljesen máshol jártam.


A beszéd után, elindult ki –ki a maga útjára, csak én lépkedtem még mindig a gardedámok között.  Mikor Josh lemaradt egy kicsit, Andy karjának simultam. Elbambulva lépkedtem, mikor oldalról belém rohantak. Andynek tántorodtam és a szemüvegem félre csúszott az arcomból.
- Ejj, miért nem figyelnek jobban? – pillantott rám a polgármester. Tekintete elidőzött az arcomon, én gyorsan visszatoltam a helyére a napszemüvegemet.
- Elnézést Uram! – vágtam rá gyorsan, és már tovább is indultam.
- Kisasszony! Valamit elejtett… - Andy volt a gyorsabb, és átvette a telefonomat a polgármestertől.
- Köszönjük – azzal már ott sem voltunk.
Nem tudtam, hova tartunk, mert ismét olyan érzésem támadt, hogy két világ között lépkedek. Mindkettő valóság, de az egyik közelebb áll hozzám..
A tóparton egy tisztás mellé érkeztük, mindkét oldalról fák takartak el a kíváncsi szemek elől. Itt már levettem a napszemüvegem, elvégre csak ketten voltunk.  Átöleltem magam, mintha fáznék, és eleinte Andyt figyeltem, aztán azt, ahogy hullámzik körülötte a levegő. Kis, tengerkék hullámokban vibrált, néha rám pillantott, és én le nem vettem volna róla szigorú tekintetem.
- Halljam, mi ez? – kérdeztem szemrehányóan. - Te tudod, nem? Ez betegség? Bele fogok halni?  - járkáltam fel-alá. – Olyan mintha szétszakadnék, hív ez a valami, ami jó, de el akar kergetni, és nem tudom miért. Ez olyan…
- Félelmetes és csodálatos?  - adta meg a választ helyettem.
- Félek! – vágtam rá. – Ha nem próbálok meg odafigyelni, akkor akár bele is tudnék olvadni, de nem akarok elveszni…
- Nem fogsz… Én vigyázok rád. – Elzárta előttem az utat és megállított. – Ez a dolgom.
- Mi a te dolgod? Hiszen csak egy tinédzser vagy, ahogy én is! Nem vigyázhatsz rám, magamra kell vigyáznom! De ezek… - intettem körbe a körülöttünk lévő tájra, a tóra, a fákra, mindenre. -… ezek beszélnek hozzám! Nem beszélhetnek a növények, hát nem érted?!
- De értem… Bár nem tudom min mész át, ilyesmivel még nem találkoztam, mint amit veled tettek, csak hallottam, hogy lehetséges.
- Itt vagyunk!  - hallatszott Josh hangja mögöttünk. Kazumi pedig mellette sétált.
Már teljesen összezavarodtam. Már az is épp elég volt, hogy értem a fák suhogását, az állatok hangját, mert biztos, hogy megőrültem.
- Kazumi, nézd meg!- kérte Andy - Mondd, hogy tudunk rajta segíteni! Itt nem szabadna megtörténnie a kiteljesedésnek.
- Mi az a kiteljesedés? – kérdeztem értetlenül, de nem kaptam választ. Mindenki tanácstalanul pislogott a másikra, majd Neji lépett ki a fák közül. Egy fekete atlétát húzott magára éppen attól eltekintve, hogy úgy tűnt most öltözött át, egész normálisan nézett ki.
Kazumi elém lépett és körbe szaglászott. Felettébb különös volt, aztán a két tenyerébe vette az arcomat és pipiskedve a szemeimet kezdte fürkészni.
- Még nem teljes– fordult Andy felé. Nagyon is úgy éreztem, hogy engem kihagynak valamiből. Vajon miért titkolóznak? Ők tudják, hogy mi történik velem, de nem mondják el? És ha igen, miért nem?
- Valaki elmondaná, hogy mi a fene történik velem? – emeltem fel a hangomat, és harciasan pillantottam rájuk. Megmozdult az erdő. Az állatok elrohantak, a fák vad táncot jártak a szélben, a szél kisebb vihart kavart a tisztásunkon. Mindenki féltédre ereszkedett, csak én maradtam állva. A természet mintha a haragomat tükrözte volna. Megijedtem, és Andy tekintetét kerestem, de sehol sem láttam! A félelemtől tehetetlenül estem össze.  Úgy éreztem, szétrobbanok.







2 vélemény. Következő...?:)):

Összes oldalmegjelenítés