Ezüst Remete I.

Ezüst Remete I.

"Nézem a szökőkút fagyott vizét, és tudom, hogy egyszer majd újra csobogni fog, aztán ismét befagy, és később megint csobog. Így van ez a szívünkkel is: az is az időnek engedelmeskedik, és soha nem áll meg örökre."

Hatalom, ez az, ami  körüllengte a környéket, félelmetes kipárolgások és baljóslatú szelek tartották uralmuk alatt az itt élő hegyi nomádok ténykedéseit minden egyes nap. Ma is akár csak az ezelőtti néhány hétben, a Nagyúr kilovagolt, hogy megnézze minden rendben van-e az ültetvényein. Erős testalkatú csata ménjén csak úgy hullámoztak az izmok, ahogyan haladt. Gazdája dölyfösen pöffeszkedett a nyeregben. Rég volt már az - az idő, amikor Ő még félt valaha is valamitől. Azóta eljárt felette az idő, aggastyán kora ellenére fiatalos megjelenésével nyűgözte le egy ideig az Úrhölgyek szíveit, s  fellebbentette  szoknyáikat.


Aztán… ahogyan teltek az évek, terjedt a hír, fent a hegyekben, ott él von Silver, a bátor, halhatatlan, lovag kin nem fog az idő vas foga. Markáns arcába nézve az emberek rögvest megborzongtak, látszott, hogy több tapasztalata van minden téren. Egyesek olyan pletykákat hallottak róla, amelyekben megesküdtek, hogy látták, amint farkasokkal hál, szellemekkel beszélget, élő holtakkal hempereg a kriptákban. A férfi pedig bele unva a sok - sok pénz hajhász apuka kísérleteibe, hogy a gazdagsága miatt hozzá adják a lányaikat, nem is tett a pletykák ellen. Ha meg is jelent a városban, súlyos megviselt viaszosvászon utazó köpönyegének és csuklyájának jótékony homályába burkolózott. Rang rejtve járt, és mindig a kocsma egyik sarkát foglalta el magának. A kocsmában, csak Léleknek hívták, ismerték, de csak látásból, az arcát senki sem látta soha. 

    Miután rendben találta az ültetvényeit, minden munkás rendben dolgozott, hiszen, bár nem is tudták, de nap, mint nap, különös lények vigyázták a biztonságukat. A Nagy Úr, titokban tartotta őket mindenki előtt. Hiszen, létezésük maga volt a csoda, s ez volt hosszú életének is a titka. A földjein termő különös növény, melyet csak az emberek tudtak megtermelni és megmunkálni, törődni vele.  Apró lilás, pirosas növény, amelynek íze semmihez sem fogható, édes, ám, míg az emberek megbetegszenek tőle, addig ezek a lények, ezen élnek, ebből készítik a különböző ételeiket, kencéiket... Hogy, miért kellett ez a különös kipárolgás a bírtok köré? Jobb volt ez, így, távolt tartotta a betolakodókat, jobbára ez mutatta a Gróf lelkivilágát, - de ezt senki sem tudta - . Jobb, ha nem jössz a közelembe, különben megmérgezlek. A munkások pedig nem voltak mások, mint lélek nélküli porhüvelyek, akik éjt nappallá téve dolgoztak. Egyesek talán zombiknak gondolnák őket, s nem állnának messze az igazságtól, nyers, döghúst esznek, időnként. A birtokot a betolakodóktól az Ealamathok védik meg.
    Von Silver gróf most is éppen ott ült a kocsmában s hallgatta a helyi történéseket, hiszen, szeretett mindig napra kész lenni. Amellett, várt egy régi barátot. Aki, a délután derekán érkezik. Meg itta a maradék sörét és felállt az asztaltól, ott hagyott egy ezüst tallért, s elindult az ajtó irányába. Az ajtóban, egy apró fehérnépbe ütközött.
- Jaj, elnézést uram! Bocsásson meg! Ügyetlen vagyok! - a férfi morogva fordult utána, s kapta el a hajánál fogva. Többen felhördülve álltak fel az asztaluktól és hallatszott, ahogy a kupáikat az asztallaphoz vágják. A csuklójára tekerte a lány haját s nem eresztette. Nem törődött a részeg vendégek felhördülésével sem.
- Ezért le kéne vágnom a kezed és, móresre kéne, hogy tanítsalak. - suttogta halkan a fehérnép fülébe, de mégis minden egyes szavát hallották a fogadóban. Magához rántotta a nőt, a hajánál fogva hátra húzta a nő fejét, erélyesen, úgy, hogy feltárulkozzon előtte a nő nyaka és csodálatosan formás keblei, a gyönyörű szatén ruhácska kivágásában. A nő, éhes, mohó pillantást vélt felfedezni azokban az acélszürke szemekben, amelyek pár pillanatra rá villantak. Von Silver pulzusa pedig a fülében dobogott. Oly rég óta nem látott és érzett magához ilyen közel egy nőt. Mégis dühös volt, hogy ez, megpróbálta azt, amivel ép eszű ember nem tesz szerencsét.  Szabad kezével elindult felfelé a nő derekán, a nő beleborzongva várta, hogy mi fog történni. A férfi éhesen szemlélte a látványt, majd a deréknál megálltak az ujjai. Egy határozott rántással szabadította meg a nőt az alsó szoknyájától, több erszény függeszkedett a nő derekára kötött övről lefelé, a combjai közé, mint ahány férfi idebent a fogadóban tátott szájjal szemlélte a látványt.
- S ez, még csak a kezdet, ugye kedveském? - recsegte a hang, maró gúnnyal a hangjában.
- Az, ott az enyém!
- Ámmeg, az önyéém!
- ‘Nyém!
- A szukaaaaaaaa! - hangzott fel több torokból. A nő, pedig kétségbe esetten pillantott a csuklyás idegenre, aki satuként tartotta fogva, bajban volt s ezt érezte jól, a város őrség, hamarosan itt lehet. S tömlöcbe vetik, levágják a kezét, vagy felakasztják, az erszény mennyiségét látva biztosan az utóbbi. A nő fátyolos tekintete azt jelentette hamarosan sírni fog, s lássanak csodát, emberek! Az első könnycseppek meg is jelentek.
- Ne... Nem akartam... Én... ez... Egy… átok! Uram, nem akartam ezt!
- Késő... Az, enyém pedig hol van most? - onnan lehetett tudni, hogy a nőt vizslatja éppen, hogy a csuklya kicsit arrébb dőlt.
- Itt? - masszírozta meg a derekat. - esetleg itt... - indult el a termetes lapát kéz a fenék irányába, és erőteljesen belemarkolt a nő formás hátsójába. Több elismerő füttyentés is hallatszott.
- Héé, Lélek,  hagyj nekünk is valamit! - kurjantották a férfiak, eközben a csapos intett az egyik inasának, hogy szaladjon a város őrökért.
- Vagy itt? - s elért a keblekig, ahol nem kímélte a nőt, erélyesen bele markolt az egyik halomba, majd itt is leszaggatta a ruhát, ám mielőtt még lehullott volna a kelme a földre, ott volt a férfi tenyerében az erszénye is. A nő, megszégyenülten állt, a férfiak társaságában, fájdalmasan és megalázottan nyöszörögve. A kezeivel pedig a mezítelen testét takargatta.
- Itt hagylak... - köpte undorodva. Tolvaj, bár szemre való teremtés... De nem érdemel semmi jót, más, keményen megszerzett vagyonát csak úgy, eltulajdonítja. Azzal, elengedte az öklét, s engedte, hogy hadd hulljon le a csuklójáról a haj tömeg. Kár... pedig milyen csodás haj zuhatagja van...  Sóhajtott magában a Gróf. Érezte, hogy megmozdult ott, lent deréktájon a nő közelében, szerencsére bő köpönyege elrejtette a szemek elől, ám jómagán mit sem segített a feszes lovagló nadrág. Mégis Percről -  perce , egyre jobban kívánta a nőt és itt, a kocsma közepén a magáévá tette volna, mint egy állat.
Kivágtatott az épületből, mint egy felbőszült fene vad, elment az istállóba a lováért, az istállós fiú szolgálat készen a kezébe nyomta a kantárt és ugrott az ezüst tallér után amit Aeron vetett a fiú elé.
Felajzva és idegesen hagyta maga mögött a fogadót, az se segített rajta, hogy barátja a fél tünde nem jelent meg a megbeszélt helyen. Mogorván és kielégítetlenül hagyta el a város melletti kis dombot, hogy visszatérjen a birtokra. Haza érve vett egy forró fürdőt, idehaza nem adott a látszatnak, egy bő selyem gatyát és egy teljesen kigombolt szintén selyem fehér inget viselt, lábbelinek pedig egy bebújós papucsot, a haja még vizes volt az iménti fürdőtől, amikor betoppant az ablakán, a három méter magas, zöldbőrű, emberforma lény. Egy Ealamath lépett a nappalijába, Összegömbölyödve ült le a földre és értelmes smaragd szín szemeit a férfire függesztette.
- Aeron , látogatóid érkeztek, az - az elf akivel találkoztál itt van a bírtok szélén, és van vele egy másik ember fajzat is. - Aeron von Silver megrökönyödve hallgatta a beszámolót, tudta, hogy ha nem találkoztak ma, akkor jó lesz a holnap is ugyan ott. De, mire fel ez a sittség, és minek ide, egy másik tag, ráadásul ember! Mérgesen fordult szembe az őrrel.
- Engedjétek be őket. - Már, lenyugodtak a testi vágyai, a forró fürdő után, ám most egy újabb problémával kell szembe néznie, a barátja olyan lépéseket tesz, amelyek szokatlanok tőle. Holott, tudja, hogy embereket még annyira sem hozhat a birtokra, hiszen rajta kívül senki más nem tartózkodhat itt, az egyesség szerint, bár már ő sem annyira ember, mint inkább halhatatlan, akinek megkötötték a sors fonatát, az idők végezetéig. Kinek magány a jussa, senki és semmi nem tehet ez ellen.  Az őr, a rövid comb középig érő, leginkább fa kéregre hasonlító nadrágján simított egyet miközben felállt és elhagyta a helyiséget. Elvette a kint falnak támasztott tegezét és magához emelte.

Aeron rövidesen ott állt az ajtóban, a maga mogorva valójában. Bár, nem igyekezet a látszatnak adni, miszerint teljes harci díszben álljon és fogadja a vendégeit. Az ing továbbra is úgy lógott, ahogyan a fürdés után hagyta. A derekán a nadrágot csak egy selyem öv tartotta.

A távolban Anette lenyűgözve figyelte a pompás látványt nyújtó kastélyszerű házat, csak idebent vette le a kötést a szeméről Eyes, a fél tünde. Azért hozta ide, mert állítása szerint itt biztonságban lesz. Majd meglátjuk. Apja nem tart igényt egy ilyen tisztátalan lányra, az anyja egyenesen szégyelli, húgai pedig csak örülnek neki, hogy megszabadultak a szépséges Anettől. Ahogy közeledett a tünde oldalán a házhoz, észrevette az ajtónak támaszkodó alakot. Gyönyörű, kidolgozott test, széles izmos vállak, kockás has. Anett halkan megállapította, hogy ha bizony ő is így nézne ki, nem is igen titkolná. Izmos, lábak, ezt csak kikövetkeztette, mert nem sokat látott a fekete selymen keresztül, csak ha a szél arra felé fújt, és összeborzolta a férfi méz barna haját, csak ekkor simult a nadrág is jobban a férfire. A karjai, erőtől duzzadtak, szinte szétfeszült az ing, ahogy karba font kézzel ácsorgott, s a vállával támasztotta az ajtó félfáját.
- Ő, ki? Napszámos? - a tünde, e hangosan felkacagott, mégis a kissé hisztérikus élt nem tudta nem elrejteni se a ház Ura elől, sem pedig a mellette lovagló alak elől.
- Nem, Ő, ennek a birtoknak az  Ura, hozzá  jövünk segítségért. Te pedig, jobban teszed, ha csendben maradsz, és mindig mellettem maradsz. - jött az utasítás a férfitől. A ház elé érve leszálltak a lovaikról, s Aeron elé léptek, hogy köszöntsék.
Aeron mogorván pillantott végig a társaságon, haragos tekintete pedig a nőn állapodott meg egy ideig, hogy kisvártatva a fél-vérre vessen egy haragos, értetlen és utálkozó pillantást, ellépett az ajtótól, az egyik kezével intett, invitáló mozdulata, hanyag volt. Jelezve, hogy akár kint is megrohadhattok a hidegben, megszólalni nem fogok... A lány megejtve egy kecses pukedlit és egy esetlen “Őméltósága” elrebegése után félszegen eloldalgott a férfi mellett,  akinek kellemes erdő, fenyő és napsugár illata volt, apró gyermeteg szíve máris megörült. Úgy gondolta, akinek ilyen finom illata van, nem lehet gonosz ember...
- Mit keres ez itt? - dörrent a férfi hangja, miután bezáródott mögötte az ajtó. A lány, nagyot nyelve húzódott a félvér háta mögé.
- Nos, a városban akadt némi problémám, elvileg egy fogadóban hagytam mielőtt találkoztam volna veled, de arra érkeztem vissza, hogy kezdik kalodába fogni, és meg akarták lincselni...
- Valóban? - dörrent Aeron hangja és elindult a dolgozó szobája felé. Kellett egy kis ital, hogy lenyugodhasson. A nő, ugyan is nem más volt, mint aki meg akarta szabadítani az erszényétől. Forrt benne a méreg. Az tünde bátran követte, ott a férfi töltött magának, de a vendégeit nem szolgálta ki, úgy ahogy egy jó házi gazdához illene, jóféle erős whisky-t töltött magának.
- Maradhatunk egy darabig?
- Te, igen, de amaz, nem.  - majd elhallgatott, lehunyta a szemét, kívülállónak úgy tűnhetett, hogy most épp a whisky zamatát élvezi, ám szóltak hozzá, szellem nyelven. A birtok őrei.
- A döntést elnapolom. - szembe fordult a másik férfival. - Eyes, tudod a szabályt, éjszaka nem jöhet ki. A te feladatod rá vigyázni, mert te hoztad ide, nézett komolyan a férfi szemébe. A félvér szalutált, s tette a dolgát, megmutatta a nő hálószobáját és elfoglalta az őrhelyét.
   
                                                                       -xxxxxxxxxx-


    Tiszta felhőtől mentes éjszaka volt, a telihold bevilágította a tisztást és elég fényt adott az épp esti kirándulását végző Grófnak. A tisztás közepén levő kő együtteshez lépett s letelepedett a tövébe, a köpönyegét összehúzta magán, s a fejét neki döntötte a kőnek.
- Beengedtétek... - hallatszott a férfi vádló hangja.
- Nem tehettünk mást. Azt isteneink jóvoltából. - hallatszott a lágy bariton mellőle.
- Annak idején, emlékszem, még ti mondtátok, hogy nem léphet e földre, a meghatározott számú munkáson és rajtam kívül más, halandó. - gondterhelten simította hátra barna haj zuhatagát a Gróf. - Már, rég nem vagyok, halandó nem? - költői kérdésnek szánta, s nem is várt rá választ.
- Szóval, mi a tervetek vele? Lopott. A kinti világban a halál lenne a jussa. Ezt, ma be is bizonyította. - csak önmagának vallotta be, hogy megmozgatott benne valamit a lány, amit már rég óta nem érzett. Vágyat, amely csak is azért él, hogy mihamarabb megismerhesse, és a kedvében járhasson. S ha meglátta mind úttalan görcsbe szorult a gyomra, mintha megannyi pillangó repdesne a bensőjében.
- Nem tudhatod. - jött az egyszerű kijelentés. Ezzel egy időben több aprócska fénypötty is megjelent a tisztáson, több asztal is előkerült valahonnan, lágy dallam szólt valahonnan a fák közül, kezdetét vette a mulatság.
- Meddig maradhat? - kérdezte mogorván a Gróf.
- Érdezd jól magad! - a hang tulajdonosa felkelt a férfi mellől és csatlakozott a társasághoz. Időnként odalépett hozzá egy Ealamath, hogy itallal és étellel kínálja, amit szívesen fogadott, aztán elnyomta az álom. Így érezte jól magát, hallgatta a zenéjüket és figyelte a táncukat, velük nevetett egy két viccen, de semmi több. Itt legalább nem érezte, hogy egy kötelességnek kell megfelelnie mindig. Persze, volt, hogy ő is kivette a részét rendesen a telihold ünnepeken, de most, nyomasztotta a lelkét a változás. Reggel, az ágyában ébredt, a csizmája az ajtóban volt, a köpenye az egyik fotel háttámláján, ő pedig, betakarva, mint egy nagy gyerek. Meg kell hagyni, hogy az egyessége nyélbe ütői gondosan vigyáztak rá, sosem hagyták kint az erdőben, ha elaludt, vagy ha mégis, vigyáztak rá, és minden vadat elűztek mellőle. Csak egy gyors mosdást engedett meg magának. El sem tudta képzelni, hogy megengedték, hogy itt maradjon a lány, pedig ő nem akarta.


    A konyhába érve a megszokott teríték fogadta, ám most plusz két megterített hely is volt. Vele szemben a félvér, s valahol az asztal felénél a nő helye. Sóhajtva dőlt hátra. letette a szalvétát az ölébe és a buggyantott tojásért nyúlt, majd a pirított kenyérhez, vajhoz és sonkához, valamint a sajthoz. Éppen az elébe készített dolgok összeillesztésével próbálkozott, amikor megérkeztek a vendégei. Oldalpillantással felmérte a helyzetet, a lányon, még mindig a tegnapi ruha volt, ő legalább át öltözött, s a félvér is. Halkan morgott az orra alatt. A lány ijedten nézett rá, a félvér pedig mentve a helyzetet, így szólt.
- Ne aggódj, kedves házi gazdánk, csak reggelente ilyen szúrós, mint a rózsa tövis. - azzal betolta a lány mögötti széket és ő is helyet foglalt. A Grófnak valahogy nem akaródzott felállni és illedelmesen köszönteni a vendégét.
Az étkezés igazán csöndben telt, látszott a lányon, hogy többször is meg szeretne szólalni, de a Gróf közömbös arcát látva inkább befogta a száját. Számtalan kérdése lett volna, például, van-e személyzet. Ki készítette ezt a fenséges ételt? Ám végül bele törődött a dologba és elfogyasztotta a reggelijét, egy igazán finom teával megspékelve.
- Mehettek. - adta ki az ukázt Aeron, mert látszott, hogy a vendégei végeztek, elsőként jött és utolsóként távozik.


    Anett, ha lehet mindennek itta a látványát és le volt nyűgözve, a szépen karbantartott kastély kárpitjai és szobrai Aeron felmenőit ábrázolták mind dicső pózban egy-egy csata végeztével, ezek voltak a férfiak a könyvtár terem egyik oldalán húzódó festményeken, a másikon, a hölgyek voltak, Anett nemsokára rá jött a párosítások, a legkorábbi felmenőtől fér és feleség, s ha volt gyermek, akkor azt mindkét szülő mellé oda festették. Ámulatba ejtette a sor végén árválkodó mosolygós arc, ahol is Aeront vélte felfedezni, a kép, mintha tegnap készült volna, a tekintete bölcsességet és mérhetetlen pajkosságot sugárzott. Rá se ismert a kép talán túlzott, ez az ember nem ilyen, hiszen olyan mogorva és fagyos, hogy még a jég is kétszer megfagy mellette. A félvér szerint a kastélyban bárhova mehet, de ha ki akar menni, előtte szóljon. Így, bátran bejárta a kastély egyes részeit már korábban, most a könyvtár volt soron, a képek megtekintése után, azt a sok könyvet nézte meg magának, mint bőrkötéses, a legvékonyabbtól a leg vastagabbig. Úgy haladt el a sorok közt, hogy  a mutató ujjának begyét végig húzta a gerinceken,  mivel olvasni annyira nem tudott, lenyűgözte a sok érdekes cikornyás írás, jó néhányat felismert közülük, és belátta, még idegen nyelveken is íródtak könyvek s azt úgy tűnik a Gróf begyűjtötte. A könyvtár terem végébe érve elért az ablakokhoz s kibújt a méretes polcok mögül meglátta hatalmas asztalt, jó néhány székkel. Bizonyára itt tartottak tanácskozásokat háborúk idején, legalább is Anett így gondolta s nem állt messze az igazságtól. A terem másik oldalára pillantva észrevett egy félig nyitott álajtót, úgy döntött oda settenkedik, s benéz, mi van ott. Mintha oda húzta volna őt valami a köldökénél fogva. Fojtott szuszogást hallott odabentről, óvatosan nyitott ajtót. Először bekukucskált a szobába, nem volt tele könyvekkel, mégis dolgozó szoba jellege volt, ám a méretes és igen kényelmesnek tűnő kanapé. Egy nagyobb cseresznyefa asztal állt vele szemben, különböző tárgyakkal tele rakva, az ablak pedig résnyire nyitva, beengedve a reggeli friss harmatos szellőt.  Elindult az asztal felé, megragadták a belsőjét azok a fényes tárgyak az asztalon. Egy kupa, egy kis doboz, ami gyémántokkal volt kirakva, az asztal előtt állt, amikor hangos csattanásra lett figyelmes. Ezzel egy időben pedig, a kezében tartott gyémántos dobozka ki esett, ám a földet már nem érte el, mert Aeron, állt előtte a tárggyal a kezében, s nekidőlt az asztalnak.

- Hm… - érdeklődve pillantott a nőre. – Elő venné, kérem, az ezüst villát és azt az igazgyöngy láncot is a keblei közül, aztán, a haja közé rejtett selyem szalagot arany és ezüst berakásokkal? – türelmesen tartotta a tenyerét a nőnek és várta, hogy elő halássza a holmikat a nő. Idegesítette mi több, felháborította, hogy a saját házába egy ilyen nőt kellett befogadnia.

- Eyeeeeeeeees! – vakkantotta el magát, a nőtől nem messze és lepakolta az asztalra az elcsent tárgyakat. – Üljön, le oda… - Aeron a pamlagra mutatott ahol az imént sziesztázott, elkezdett fel alá járkálni a szobában, várta, hogy Eyes megjelenjen. De öt perc múlva sem érkezett meg. Ekkor megállt és az ablakkeretnek támaszkodott. Olyan magabiztos és erőt sugárzott magából a férfi, hogy már-már azt hitte a nő, hogy mindjárt felperzseli az egész szobát, mérgében. Elképzelte, milyen lenne ruha nélkül, más vággyal, teljesen bele borzongott.

Percekig csak csöndben figyelte Anettet és nem szólt egy szót sem.

Ps.: Nem rondítok bele a szép írásba, ha tetszett értékeld, de leginkább véleményezd, tervezem folytatni, mert megtetszett Aeron karaktere, egy nagy morgós mackó :D