Angyali Harcos - 6.fejezet

Angyali Harcos.


6.fejezet

Gabriel

Sötétség és mérhetetlen bűz keveréke csapta meg az orromat miközben ébredeztem. A kemény padló nyomta a derekamat, felkeltem, de megszédültem. Ernyedten ejtettem vissza a fejemet a kövezetre, ami hangosan koppant. Nagyszerű, most már ez is fáj… Valójában mindenem fájt, a kis lábujjamtól a fejem búbjáig.

Sanguis…Camouflage… Duae animae in uno corpore… Hahahaaa!

Borzadva ültem fel, kissé megszédültem ezért a térdeimre támasztottam a fejemet és átöleltem a lábaimat. Nehéznek éreztem magam, és a sajgás csak nehezen akart elmúlni a fejemben. Minden erőm összeszedve felnyomtam magamat ültömből. Neki támaszkodtam a falnak, megfordultam és a hideg kőnek nyomtam a fejemet. Lassan lélegeztem, kapart a torkom, mintha már jó rég óta nem ittam volna semmit sem. Halkan köszörültem meg, de köhögésbe fulladt a próbálkozásom. Bele szagoltam a levegőbe; veríték, vér és áporodott, rohadás szag csapta meg az orromat. Rendesen felkavarodott a gyomrom, a szagok közül aztán ki ütközött a vér szaga. Vadállatiasan felüvöltöttem.

– Na, mi van, a kis csecsemőnk felébredt? – A hang irányába kaptam a fejemet, és rögvest a rács előtt termettem. Tiszta ezüst ereje tartott vissza attól, hogy a fogaimmal is bele marjak a kint állóba. Sanguis… Veritas… Hmmm…

Visszahőköltem a cellám hátuljába, és ráztam egyet a fejemen, majd a tenyerembe temettem az arcomat. Felnyögtem. Mit tettem?! De muszáj volt…

Vér, vér, vér, vér! – dörömbölt az agyamban a halántékom környékén, oda érintettem az ujjamat, és óvatosan megmasszíroztam.

– Nézzétek már, ébredezik a tudata! Korához képes elég hamar! – hallottam a vakkantást a cella túloldalán. Ekkor hallottam némi motoszkálást és ajtónyitódást is.

– Figyeljétek, nem tudhatjuk mit kapott a mesterétől… Így magára hagyni! Megölném, ha a kezeim közé kaphatnám. Felnyársalnám, és hagynám, hogy a napon rohadjon el.

Egy pillanatig elvakított a fény, gyorsan a szemem elé kaptam a kezemet és a félárnyékomból néztem a felém közeledő alakokra. Egy esetlen sikkantásra lettem figyelmes, oda kaptam a fejemet.

– Oda nézz! Ezek aztán a reflexek, vigyázz, csak óvatosan Tibalt… – hallottam, ahogy a Tibalt nevezetű hátrálni kezd.

– Most pedig Újszülött, egyél! – Egyél, egyél! Kell nekünk! Finom! Kántálta egy hang a fejemben. A gyomrom összerándult a gondolatra, ám az ösztön erősebb volt. Tettem egy lépést, de meg sem éreztem a távolságot. Ott guggoltam, és figyeltem a nőt, kinek fekete göndör haja volt, bársonyos, puha arca, és kívánatosan lüktető nyaki artériája. Ösztönösen cselekedtem, megragadtam a torkánál fogva, felhúztam és végignyaltam a torkán, az artéria fölött, aztán egy szívdobbanásnyi idő volt csupán, belemélyesztettem a fogamat a nyakába. Késő volt, el akartam ereszteni, az állkapcsom mégis mintha magától cselekedett volna, nem engedte, egészen addig míg elégségesen ki nem szívtuk a nő vérét. Szívtuk, királyi többes? Gondterhelten ráncoltam a homlokomat, éreztem, hogy a gyomrom tartalma ki akar kívánkozni belőlem.

– Ajaj, a kicsikének nem veszi be a gyomra a táplálékot. – hallottam egy gunyorosan aggódó hangot.

#Tartsd magadba, különben nem lesz jó vége a dolognak. Találj egy vécét és hányd ki, de amíg itt vagy el kell tűrnöd.

– Elment az eszed? – miközben már így is mardosott a bűntudat, hogy egy ártatlan vére érintette az ajkamat amiből ittam is, mint egy vámpír. Sajgott az egész bensőm, éreztem, ahogy a lelke távozni kényszerül. Tehetetlenségemben körbe-körbe járkáltam a cellámban.

#Dehogy ment, ezt akartad vagy nem? – gúnyosan pattogzott a fejemben a kérdése. Ezt akartam, de mégsem így…

– Solomon, mi a jó büdös francot keresel te idebent?

#Szabad akarat emlékszel? Akartam, hogy tied legyen a vérem…

- Menj a fenébe…

Tehetetlenül boxoltam bele a falba miután megálltam, és a fogva tartóimra függesztettem a tekintetemet.

- Oda nézzetek, narancssárga a szeme, csodás, azonnal rohanj Tibalt, szólj az úrnőnek. Ígéretes kis darab.

Fáradhatatlanul róttam a köröket a cellámban, éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem szabadna Solomon lelkének bennem lennie, és ilyen kedélyesen eltársalognia velem. Különös… Szabad akarat mi? Tehetetlenül fújtam ki a levegőt, a kis falak még jobban megkettőzték ezt az apró hangot. Az erőm, így is messze az átlag felett volt, az érzékeink élesebbek voltak bármilyen állaténál, vagy emberénél, sőt vámpírénál is. De most, valami elromolhatott. Túl intenzív, túlijesztő. Megálltam a ráccsal szemben, megérintettem a fémet, most nem égette meg a bőröm. Nagyszerű, maradt bennem annyi még, a régi énemből, s nem lettem teljesen az, ami most vagyok és nem váltam azokká, akik most körbe vettek.

– A mi kis újoncunk bírja a tiszta fém érintését! – hallottam egy ámuldozó hangot. Végre kezdtem felfogni a körülöttem levő világot, mármint, azt ami a cellán kívül volt. Óvatosan léptem hátra egyet, és a tűzvörös szempárba néztem.

Meg ne hátrálj! Különben lábtörlőnek fog használni… – hallottam a suttogást. Vicsorítottam, és tettem egy lépést a cella felé. Halk morgás tört fel a torkomból, ami egyre erősödött. Tudtam, éreztem, hogy a cella miatt nem tud közelebb jönni hozzám. Egyre csak hergelt és provokált az a tekintet. Az arcán láttam, hogy mennyire tart engem –, egy semmi kis porszemnek. De én nem porszem vagyok, tudtam jól!

– Hátrébb nagyfiú! Y’ezarath  máris itt lesz – hallottam, ahogy közelednek a léptek. Engem mégis a provokáló tekintett vonzott igazán. Ott maradtam ahol voltam, majd mikor kinyitották az ajtót, abban a pillanatban kilőttem, és ott térdeltem a tűzvörös szemű hátán. Egy kecses fordítás volt csupán és eltört a nyaka, majd a nyakcsigolya alatt megfogtam a gerincét és kitéptem az egész vázat. Vicsorogtam, mint egy zsákmányát védő vadállat. A következő pillanatban pedig már nem is emlékeztem semmire és senkire, egy félhomályos szobában ébredtem, lekötözve súlyos láncok által. Zsibongott a fejem, de legalább a porcikáimban levő fájdalom rég elmúlt.

– Jaj, kedveském, nagyon nagy bajban vagy… Kinyírtad a kedvenc szolgámat. – Negédes hangja elkúszott a fülembe, és felborzolta a tarkómon a szőrt. Vicsorogtam, és morogtam.

Apám, te aztán tényleg hülye vagy. Legalább próbáld már meg összeszedni magad!

– De kis harapós kedvedben vagy. – Kevertek le nekem egy akkorát, hogy a fogaim összekoccantak, különösebben nem igazán fájt. Összeakadt tekintettel néztem fel az előttem állóra. – Mi a neved? Ki alkotott? Hol van most? Miért voltál Tihanynál? Kié az-az autó, amit veled találtak, az embereim? – záporoztak nekem a kérdések.

- Ki vagyok? Azt nem mondhatom meg…

- Ki alkotott? Azt talán… #Igen te marha, mondd, hogy Solomon.

- Hol vagy most? Bennem… - a gondolatra felkuncogtam, de csak egy az előzőhöz hasonló pofon lett a jutalmam. - # Meghaltam, te ökör. Mondd azt…

- Miért segítesz nekem? #Mert még élni akarok és vicces benned lennem. Meg aztán, ez itt mi… - éreztem, ahogy körbe jár a bensőmben, és a gyomrom környékén vizsgálgat valamit. – Azt, én a te helyedben nem tenném… - de már késő volt, éreztem, ahogy köré fonja magát és megszorítja. Felordítottam, fájt, erővel nem téphetik ki belőlem, csak ha feloldják a kötést, mégpedig az, aki rám tette. Patakokban folyt rólam a veríték. Görcsösen szorongattam a karfát, ami el is tört a kezeim között. - Ezth… thöbbeth… nhe… merhéészeld… - lihegtem gondolatban, éreztem, ahogy ő is összekuporodik valahol az elmém hátsó zugaiban.

- Csak nem fájdalmaid vannak kedveském, ahogy próbálsz vissza emlékezni…? – hallottam a nő együtt érző hangját.

- A nevem… - hunyorítottam, és kábán rá emeltem a tekintetemet a nőre. – Az, van. Csak épp nem igazán emlékszem rá. Erik, azt hiszem. Igen, az lesz – vágtam egy bizakodó mosolyt.

- Mi az, hogy ki alkotott? Én, én azt se tudom mi történt velem. Az a buzi, felkínálkozott nekem, - Buzi, mi?! Mindjárt adok én majd a homofób lelkivilágodnak! Éreztem, hogy csak zsörtölődik, de az előbbi után jottányi ereje sem maradt, hogy beváltsa az ígéretét. – De én nem szeretem a férfiakat, erre ő bedühödött… Aztán, nem emlékszem semmire sem! – sóhajtottam, enerváltan fordítottam balra a fejemet és a szempilláim rése alól figyeltem a nőt, aki most fel s alá járkált a szobában.

- Árulják már el miért tartanak fogva? Nem tettem semmi rosszat! – kétségbeesetten megfeszítettem a láncaimat, utálkozva meredtem a nőre, éreztem, hogy egy újabb pofon lesz a jussom. De mindez nem számított, csak az, hogy végre kijussak ebből a székből.

- Ha minden jól ment volna, már rég itt lenne Gabriel – hirtelen felkaptam a fejemet, és körbe pillantottam a szobában. Senki sem szólt egy szót sem, a jelenlévők közül, a sötét elf pedig ott állt az ajtó mellett, mint egy engedelmes kiskutya. – Aztán vele mosattuk volna fel egész Magyarországot!

Újra körbe néztem, de a nő továbbra is csak a köröket rótta, a kiskutya meg az ajtót támasztotta. – Senki sem akadályozhatott volna… – Miben? Könyörgöm miben? És miért hallok jobban, mint azelőtt? Könyörgöm, csak az egér fingot ne érezzem… A hangok egyre távolodtak én pedig értetlenül ráncoltam a homlokomat.

- Kicsikém, nagy bajban vagy – sóhajtva lépett felém a nő, és bele ült az ölembe. Én teljesen megfeszültem. A szemem sarkából láttam, hogy az ajtónállónk megmozdul. De a nő egy pillantásával leintette. – Lássuk, az autó Budapesti címre volt bejelentve. Kovács Géza, viszont, sehogy sem fér a fejembe, hogy egy ilyen fegyver arzenált, hogy használhat egy egyszerű vízvezeték szerelő... Te erről sem tudsz semmit kincsem? - Igéző szemei az enyémet keresték, erőszakkal fordította a fejemet maga felé. Ne engedd neki, hogy igyon a véredből! Solomon kétségbe esetten vergődött bennem.

- Milyen autó? Én Füreden voltam, a Deja-Vu-ban.

- Valóban? – dorombolt a fülembe a nő. Éreztem, hogy végig nyalja a nyakamat, tennem kellett valamit. – Az egy igazán jó kis night-club nem? – Éreztem, hogy fészkelődik az ölemben, mérgesen morogva vicsorogtam rá. Meg kell mutatnod neki, hogy erősebb, vagy mint ő, érzem, sőt tudom, hogy te erősebb vagy, hiszen te vagy az! Gabriel. Ne hagyd neki, hogy megharapjon. Kétségbe esetten követelőzött bennem Solomon hangja. – Az enyém leszel újonc, még ma! – hörögve ugrottam fel a székből, a nő nagyot koppanva esett a földre. Kisvártatva az ajtónálló is ott állt köztünk, élő falat képezve a vámpírnő és köztem. Hanyag mozdulattal ráztam le magamról a béklyóimat. Tettem egy lépést hátrafelé, minden izmomat megfeszítettem, éreztem, hogy nincs még vége. A következő pillanatban, hatalmas kárpittömeg zúdult rám, az ezzel egy időben felcsengő éles kacaj bántotta a fülemet. Apró narancssárga lángot gyújtottam és körülöttem elégett minden. Visítást hallottam, talán megégett a nő, igen, ez volna a legjobb! Ahogy kiléptem a tűznyalábok közül, láttam, hogy a nő a talpnyalója mögött áll és úgy fújtat rám, mint egy vadmacska.

Apró mosoly jelent meg az ajkamon, bekapcsolt a tűzjelző és a tüzet, amit gyújtottam percek alatt eloltotta. Kemény test csapódott nekem és rohant velem, szobáról szobára. Különösebb fájdalmat nem éreztem.

- Ezért meghalsz! Az egy tizenötödik századi szőttes volt! – fröcsögte a szavait, közvetlenül a mellkasomba.

- Azt se tudom mit csináltam! – replikáztam. Megfogtam a nő nyakát, és elkezdtem szorítani. Egy nagy pinceteremben fékezett le velem, addigra kifogyott a szuszból, ami a vért keringetné a testébe, és oxigénnel látná el az izmokat. Döbbenten engedte el a mellkasomat és hátrált egy lépést, én is vele együtt léptem. Ösztönösen cselekedtem, a vámpírok ösztönei által vezérelve. Megfordítottam, satuként öleltem magamhoz, miközben a nyakát nem eresztettem, a térd hajlatába térdeltem és utána ereszkedtem én is a földre. Szinte egyszerre mozdultunk ő halkan, megadóan sóhajtott, én pedig durván fordítottam magam felé a nyakát, és szinte megfeszült a karjaim között. Egy mozdulattal eltörhettem volna a gerincét. Megremegtek az orrcimpáim, ahogy megéreztem testében dübörgő vér dallamát. Apám, te durvább vagy bármelyikünknél, most már értem miért akarták, hogy őket szolgáld, jobb, ha a mi oldalunkon állsz mintha az ellenségünk lennél… Tudod, egy újszülött alig rendelkezik valamicske erővel… De hát a te esetedben egy különleges dologról van szó… - Hallottam Solomon elismerő hangját és ez valahogy kijózanított. Undorodva löktem el magamtól a nő testét, ebben a pillanatban pedig több kéz fonódott rám, és feszítettek ki.

Ekkor a trón mögül egy magas alak lépkedett elő, halk ütemes tapsolást hallottam felőle. Világos szőke loknis haja volt, valószínűleg festette, mert inkább platina szőkének tűnt. A szemöldöke nőiesen vékony, a szem héja pedig ki volt húzva, arca mégis férfiasan nőies kinézetet sugárzott, tekintélyes, parancsoló volt a megjelenésével. Burgundi vörös mellényt viselt hófehér inggel, melynek zsabója a legdrágább csipkéből volt. Fekete selyemnadrágot viselt és lábszár középig érő lovagló csizmát. Döbbenten nyílt el a szám, láttam már mindent az igaz, de azért a vámpírok is haladnak a korral, ez meg, mintha most lépett volna elő Napóleon mellől.

- Kedvesem, ha nem láttam volna a saját szememmel, nem hinném el, hogy egy újonc térdre kényszerített téged és te… te pedig, majdnem oda adtad magadat neki! Mi olyan különleges benned? – fordult felém, és végig mért. Az engemet tartó kezek próbáltak térdre kényszeríteni, de valahogy nem boldogultak, láttam, hogy nem mernek az alak szemébe nézni, én pedig harciasan pillantottam a hang irányába, a szemembe hulló tincsek mögül. Kisvártatva mellém ért, és megállt velem szemen, ugyanakkora magasak voltunk. – A fekete hajad? Nem hiszem…- megérintette a hajam én pedig ösztönösen kaptam hátra a kezemet. Erre csak egy negédes mosolyt kaptam válaszul. – A fizikumod? – mutató ujjának begye érintette a nyakamat, majd a mellkasomat, undorodva felhördültem és próbáltam kiszabadulni a tömegből, ami fogva tartott. – Kétség kívül, ez az egyik, s a szemed, mintha a saját s az embereim végzetét látnám bennük… Igaz is, inkább több vámpírom vigyázzon rád és még néhány kezes bárányom, míg betörünk.

- Solomon! – ennyit sikerült kinyögnöm mielőtt még megéreztem volna a hívást. Most intenzívebb volt, és sokkal fájdalmasabb… Éreztem, ahogy az erőlködéstől megindulnak a homlokomon az első veríték cseppek.

- Szóval Solomon alkotott… éreztem rajtad a szagát, de… nem érzem már őt többé.

Meghaltam, de mégseeeem, és premier plánban fogom végignézni…. Az egészet… innen bentről… Mikor nyírod ki őket? az elmémben lelkesedő hang nyomán kénytelen voltam elmosolyodni és a dühömet is magamba fojtani.

- Azt hiszem, meghalt, nem értem mi történt. Azt mondta, ne féljek, ő már eleget élt, most átruházza rám a lényegét. Te érted mit jelent ez? Mert én nem. Úgy értem, az előbb ittam egy emberből… Érted? Ittam és nem is akármit, vért!!! Fel tudod ezt fogni, szörnyeteg lettem! Mostantól mindig ez lesz? – kétségbe esetten pillantottam a csipke inges vámpír férfire, mögötte a nő is lassan felkelt, csak most nézte meg igazán, Syssy, az, a Syssy, aki a Genfi tó partjánál merénylet áldozata lett…

- Elizabeth… - suttogtam halkan, tehetetlenül rogytam a földre, ekkor a fogva tartóim is enyhítettek a szorításukon.

- Mit mondtál? – hallatszott két torokból is a kérdés szinte egyszerre.

- Száz éve nem szólítottak így… - magasodott fölém, a gyanakvó női alak. Tehetetlenül megrántottam a vállamat. TE hülye! MOST TALÁLJ KI VALAMI OKOSSÁGOT!!! Dörömbölt bennem Solomon…

- Öhm… - hümmögtem az orrom alatt… Ekkor egy oldalról jövő rúgás a gyomromba igazán kijózanított. A gyomrom tartalma meg nem állt addig, ameddig úgy nem érezte, hogy eléggé meg nem könnyítette magát a talán két órája elfogyasztott folyékony táplálékától. Öklendezve álltam meg remegő lábaimon, és mérhetetlen gyűlölettel a szememben, igyekeztem kihúzni magamat. A kézfejembe töröltem vértől maszatos számat. A tekintetemből sütött az utálat és a harag, a szemem, éreztem, hogy halovány narancssárgán dereng, a gyűlölettől

- Te, hülye kurva, jobb ha tőlem tudod, hogy manapság igazán sokat tanítanak az iskolában a fiataloknak, és minimum ha Magyarország történelmét vesszük, akkor jó pár képpel találkozhatunk rólad. Solomon, ahogy ti hívjátok, mintha itt lenne velem és néha képeket mutat… mellesleg… - megtöröltem a kézfejemmel a homlokomat. - Elhúzok innen, nyomorék, degenerált szerepjátékos társaság! - Könyörgöm, üssetek már ki, vagy tényleg elmegyek, oda ahova hívnak… Mintha csak meghallotta volna valaki a kérésemet, tettem pár lépést előre ám hátulról egy kéz érintette meg a vállamat. Tehetetlenül estem össze, de a tudatomnál voltam, ekkor Solomon mintha érezte volna, hogy bajban vagyunk a gyomrom tájékán levő kötést szorongatta ismét. Hogy keljek fel, de nem ment, görcsökben vergődtem és fájdalmasan üvöltöttem a kettős kínzástól, amit átéltem, a bensőm ki akart szakadni, kívülről pedig, mintha több száz kis tapogató új hatolt volna belém, majd sötétség.