Angyali Harcos - 2. fejezet

 2.fejezet

 



Másnap este az irodaházból kilépve a motoromhoz mentem, ugyanis még hátra volt a találkozóm a vámpírral. A motorom csomagtartójához léptem, ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e ami a mai estéhez kelleni fog. Hangtompítós pisztolyok kétkezes táskája a hónom alatt, benne tárak és a két fejvadász penge, amelyeket egy szövetbe bugyolálva felerősítettem a dobozra. A lemenő nap fénye megcsillant a motoromon én pedig felvettem a sisakomat. Nem igazán volt mondható motoros felszerelésnek a ruhám, csak a kabátom, amit éppen összehúztam magamon. A csizma és a nadrágom egy vastagabb, fekete vászon anyagból volt.



Rá ültem a motorra, és beindítottam. Szépen dorombolt a fülembe - a Ducati 999LE kétezer-tízes változata. Az egyik legdrágább kincsem.

Miután kicsit megtúráztattam a sisak szemellenzőjét letolva kikanyarodtam az útra. A Népsziget végére érve lassan haladtam át a hídon, ám a Váci utcára érve, késő este lévén gyorsabb tempóra kapcsoltam, jóval a megengedett sebesség fölött. A Nyugati pályaudvarhoz tartottam. Leparkoltam a pláza parkolójába és ki vettem a dobozból a kis sporttáskát. A kezembe vetettem a vállamon lévő kardos szövetet, a sisakot pedig át tettem a dobozba. Lezártam a motort és a kulcsát a belső zsebembe mélyesztettem. Egy szemüveget biggyesztettem az orromra, és ráérősen kiléptem a parkolóból. A pályaudvar melletti és a bevásárló központ előtti téren körbe pillantottam. Sokan voltak! Meglepően sokan…

Mind felsorakozott előttem, mögöttük pedig a vámpírom, akit tegnap a szolgámmá tettem. Érdeklődve pillantottam végig a társaságon a szemüvegem fölött.

- Most pedig, induljon a tánc! – hallottam az egyik vámpír hangját.

Hátra ugrottam, fel a plázanapozó szintjére, a fák közé, és abban a pillanatban, ahol az imént álltam, egyszerre több villámcsapott a földbe és tűz perzselte a padlót. Legalább egy tucat alacsony szintű vámpír ugrott fel utánam.

- Nem adod magad egykönnyen mi? Pedig úgy egyszerűbb lenne – válaszoltam fennhangon, és besiettem a napozó rész közepére. - Most döntsd el, hogy a vámpírjaid meghaljanak-e vagy sem? – Kinyitottam a táska cipzárját, és tovább hátráltam, egészen az első medencéig. Folyamatosan gyűltek körülöttem a vámpírok. A napszemüveg mögött kéken izzott a tekintetem. Éreztem, hogy a vámpírom ott fetreng valahol a tömeg mögött. Lekapcsoltam a kardtokokat magamról, majd ledobtam magam mellé a kabátom. Meg álltam. Lehunytam szemeimet s vártam, hogy elkezdődjön az első roham.

Csontok repedtek és törtek össze, kifacsart testhelyzetben feküdt körülöttem a tucatnyi vámpír. Kihúztam a pengéket a szövetből és úgy álltam meg. Behajlított térdekkel, ugrásra készen.

- Vámpír! Előre tudom, mit tervezel… A következőre talán valami komolyabbat kéne lépned … És nem ezeket a szadomazo alakokat rám uszítanod.

Végig pillantottam a második soron. Csupa lakkruhás alak, különböző láncokkal. Visszafojtottam a vigyoromat. Jó kis testedzés meg kell hagyni!

- Félek tőled, de nem jelenti azt, hogy neked akarok dolgozni – kiáltotta a vámpír. - Kényszerítettél rá, angyal!

- Miért, ti talán, nem ugyan ezt tettétek velem? – kezdett remegni a talaj körülöttem. A hülyeség valahogy mindig is dühített…

Egy kis fekete ablaktalan szobában voltam. Féltem az apám adott át nekik valami csere fejében. Nem értettem mi történik, be kellett magolnom egy szöveget és azt sok gyertya és fénylő körök között kellett elmondanom. Ezt többször is megismételték velem. Most is két alak jött, hogy kivigyenek a szertartást végző helyre. A hónom alá nyúltak és úgy vonszoltak magukkal.

- Ezeket mondd el! - tolták a képembe a papírt és elkezdtem felolvasni a raja lévő szöveget. Felismerhetetlenségig torzult a hangom, közben vörös és fekete fények, ködpamacsok, vagy ki tudja, mik csaptak fel körülöttem. Féltem.

- Összpontosíts! – dörrent rám egy utálatos hang. Nem sikerült! Éreztem, hogy nem sikerül odafigyelnem.

- Ha elmondanátok mire kéne összpontosítanom, talán menne! – vágtam a sötétben lapuló alak felé.

- Irányítsd! – mondta a fickó. - Gondolj rá! Parancsolj neki! – sürgetett a hang, éreztem, hogy türelmetlen a teljesítményem miatt, de én nem akartam megtenni, amit rám kényszerítettek.

- De én ezt nem akarom! – Dacosan felkeltem a helyemről és elindultam kifelé a körből. Éles fájdalom hasított a bokámba, majd sikítva terültem el a földön. A következő pillanatban a nyakam köré fonódott egy korbács, hogy térdre rántson. Kicsit enyhült a szorítás, de így is kétségbeesetten kapkodtam levegő után.

- Túl, ártatlan médiumot szereztél gazdám! – sziszegték az egyik oldalról. Abban a pillanatban hatalmas durranást hallottam, és forró, ragacsos vér terítette be a testem.

- Nnnaaa!- csapta össze a tenyerét. - Ezzel is megvolnánk. – a hangja elégedett volt, mint aki jól végezte dolgát., Megszólalni sem tudtam, a főmukiépp most végezte ki az egyik tagot. Ez így nagyon nem lesz jó…

A sírás kerülget. Visszanyelem a könnyeimet, de a gyomromba furakodott görcs egyáltalán nem akartmegszűnni. A nyakam köré fonódott korbácsot szorongattam. Úgy éreztem magamat, mint egy kutya - mondjuk úgy is bántak velem. Időnként megpróbáltak rávenni, hogy tegyek meg valami hatalmas marhaságot, vagy olvassak fel ezt, azt… Azzal fenyegettek, ha nem teszem meg, megölik a családomat. Remegve nyúltam a papírért, tudtam mi fog következni.

-  Kislány! – emelte fel a hangját. - Erősebben gondolj arra, hogy ide parancsolod!

Gabriel

Ott álltam a tér közepén és a megbélyegzett vámpír torkának nyomtam a pengét. Az eső esett, a villámok baljósan repkedtek a fejünk felett. A szemüvegemet valamikor leütötték rólam a csata közben. Vicsorogva mosolyogtam az áldozatomra, aki a lábamnál a kegyelemért esedezett.

- Most pedig válaszolsz nekem!- suttogtam az esőben, de ő mégis meghallotta mit kértem. Félelem tükröződött a tekintetében, nem eresztettem a torkát, miközben vártam, egész testsúlyommal rá nehezedtem… Rá értem.

Belülről megremegtem, éreztem, hogy a gyomrom összeszorul, a nyakam köré tekeredik valami és a bokáimra. A vámpírra néztem, de egy pillanatra sem engedtem el a nyakát. Hatalmasat villámlott közvetlenül mellettünk, nagy fényáradat, majd egy hatalmas csattanás utána egy gyenge hang suttog:

Segíts! Segíts, kérlek… Ezek meg akarnak ölni…Azt se tudom, hová hoztak!

Lehunytam a szememet és megráztam a fejem. Egy gyönyörű női arc jelent meg előttem, és egy szoba, tele gyertyákkal. A lány ott kuporog a pentagramma közepén, korbáccsal a nyakában. Mérhetetlen fájdalom tükröződött a szeméből, ahogy megpróbált kiszabadulni a korbács öleléséből.

Arra eszméltem fel, hogy a föld fölött csapkodok a szárnyaimmal jó magasan, a pályaudvar felett. Terhemet, a félholtra vert vámpírt a nyakánál fogva szorongattam.

- Ki ez a lány? – Emeltem a vámpírra a pillantásomat. Éreztem, hogy az elektromosság körülölel, mikor belém csapott a villám, és könnyedén átvezettem a vámpírba az energiát. A trikóm cafatokban hámlott le rólam, a vámpír pedig sikított, ordítozott, majd a nyálát csorgatva ejtettem vissza a füves térre. Egykedvűen ereszkedtem le én is, hogy megnézzem, mi van vele..

- Mindez nem történt volna meg, ha szót fogadsz… - térdeltem le a vámpír mellé. Az imént nyert energialöket még tombolt bennem, majd szétvetett az erő. – Jól figyelj Solomon. - A vámpír mellkasa fölé tettem a tenyeremet és végig pillantottam az általam megtépázott testen.

Sosem adják fel addig, amíg be nem látják, hogy ki az erősebb, aztán behódolnak. Értetlenkedve ráztam meg a fejem, majd lehunytam a szemem. Melegség áradt szét a testemben és éreztem, ahogy körül öleli a földön fekvőt is. A vérkapcsolata által éreztem az általa alkotott vámpírokat is. Apró, energia löketet küldtem szét köztük, hogy legalább mozogni tudjanak. A szemem izzott a sötétben, miként az erőmet használtam.

Meggyötört szolgám nyöszörgésére abbahagytam, épp csak annyit kapott ő is, hogy percek múlva talpra állhasson. Felkeltem és otthagytam, hogy összeszedjem a fegyvereimet, és a táskába tegyem őket. Az eső nem akart elmúlni. Egy szárnycsapással az illemhely épületének tetején voltam. Fogalmam sem volt, hogy került elő a szárnyam, bizonyára köze volt ahhoz a jelenéshez, amit a teraszon láttam.

A hívás már megszűnt. Kíváncsi voltam, hogy a többiek is így érezték-e magukat, akik szolgasorba jutottak. 


Előkotortam a nadrágzsebemből a telefonomat, majd percekig csak a tenyeremben forgattam, és a harc színhelyét bámultam. Végül kipattintottam a mobilt tokból, és megnyomtam a gyorshívót.

- Szevasz, csináltam egy kis felfordulást…

- Vááárj, ne is mondd! – szakított félbe. - Te meg a kis felfordulásaid… Hol vagy most?

- A nyugatinál.

Egy pillanatig csendben hallgattam a vihar miatt szakadozó vonal hangját.

- Elment az eszed? – kiáltotta. - Egy pályaudvart? Ilyen időben? Teeee….

Mosolyogva tettem le a telefont, tudtam, hogy perceken belül úgy is itt lesznek. Visszasüllyesztettem zsebembe a mobilom, majd sóhajtva ráztam ki a szememből a csatakos hajtincseimet.

Siralmas állapotban festett a hely. A burkolat több helyen feltöredezett, a fák kicsavarodtak, és néhányuk félbe is tört. A díszmedencékből, mint egy szökőkút, úgy tört fel a víz, lekörözve az esőt.

Sóhajtva dőltem a tetőnek ezzel egy időben a szárnyamat is visszahúztam. A tarkóm mögé támasztottam a tenyeremet, az egyik térdemet felhúztam, a másik lábamat kinyújtva hagytam. Az eső minden érintése jól esett a testemnek. A szempilláim rései közül figyeltem az eget, mégis a körülöttem hallatszó szárnysuhogások és motoszkálások kötötték le igazán a figyelmemet. Hallottam, ahogy a vámpír csapat átkúszik hozzám, közvetlenül az épület alá.

A takarító brigád tette a dolgát. Az eső hamarosan elállt, és a felhők is tovább haladtak. Kezdett világosodni. Hallottam, ahogy a takarítók távozni készülnek, és ezzel egy időben dühösen vágtak egy műanyag huzattal borított csomagot a képembe. Meglepődve ültem fel és tettem magam mellé a ruhákat.

- Mégis mit képzelsz, te nagy macsó?!

- Hmm? – emeltem a tekintetemet a hang irányába. Apró, százhatvan centis, törékeny alak csapkodott a sárga szárnyaival a levegőben, nem messze tőlem.

- Ide jössz és tönkre teszed a helyet… - Kezével a mögötte elterülő terasz felé intett a lila derékig érő hajú , lány.

A váltás ruha fölé hajoltam, és ki cipzáraztam a zsákot. Egy új póló, nadrág, cipő és egy törölköző volt benne. Éreztem, ahogy a felkelő nap sugarai elérik a testem minden egyes négyzetcentiméterét.

- Pedig, ha jól látom, semmi baja sincs! - Felálltam, hogy neki kezdhessek az öltözködésnek. Az övcsatomat kezdtem kikapcsolni, amikor hátulról elkezdték az apró kezek püfölni a hátamat és a lapockámat. – Óóó, igen… ez az! Egy kicsit lejjebb, ott, igen, egy kicsit arrébb… Ah, hmm… -  beletúrtam a hajamba, és kicsit megráztam a fejemet. Figyeltem, ahogy néhány esőcsepp lehullik rólam és a nap fénye tükröződik benne.  Rezignáltan sóhajtottam és megfordultam.

- Nem… - puff-… lehet… - puff-… mindent…- puff -… elviccelni… - megfogtam az apró karokat. Amik a mellkasomat ütögették az elmúlt pár pillanatban. Magamhoz vontam, megemeltem és átöleltem a törékeny kis testet.

- Miért, kell mindig mindent felfújnod, hmm? – kérdeztem kedvesen. - Ez, csak egy modern kori csúfság, nem a piramisok… és még csak nem is Bábel…

- Lehetetlen alak vagy, tudd meg! – morogta az apróság a vállgödrömbe.

- Te meg egy kiállhatatlan kis hisztis fruska – suttogtam a fülébe.

- Te pedig egy felfuvalkodott, rátarti angyal! – sipította és kiugrott a karjaimból.

- Törpe, irigy, és… - kerestem a megfelelő szót, amivel még jellemezhetném. –

- Csak nem alul maradt a nagy Gabriel a kis húgával szemben, hmm? - lépett elém csípőre tett kézzel Loriel.

- Átöltöznék, ha nem gond! - A szám széle aprót rándult, ahogy felém lépett ismét. Vicces volt, ahogy felfújt pofival közeledett hozzám. Nem tehettem róla, elnevettem magam, és végül ő is.

- Jobban kéne vigyáznod magadra. – szólt halkan mögöttem.

Elkezdtem átöltözni.

- Tudhatnád, hogy az igazán jól megy… - pillantottam rá a vállam fölött. Miután végeztem az öltözködéssel a törölközőt a nyakamon hagyva fordultam vissza.

- Mondd, mi nyomaszt ennyire? 

- Semmi – feleltem lerázóan, majd felvettem a fegyveres táskát.

Leugrottam a tetőről,és Solomonra pillantottam. Vámpírjait már elküldte, csak ő maradt itt, rám várakozva.

- Majd hívlak – vetettem oda neki, majd egy felháborodott hang akadályozta meg, hogy mondjak még valamit.

- Várj! –Loriel huppant le mellém.– Te… te a szolgáddá tetted őt? – kérdezte hitetlenül.

- Igen, és? – A pillantásom érdeklődve fúródott a szemébe miközben tovább haladtam. Mivel elállt az eső, hamarosan megjelentek az emberek is.

- Mondd, el mi folyik itt! Létsziiiiii – nézett rám könyörögve.

- Nem! – feleltem határozottan, és kikerültem.

Úgy érzem sok gondot fog még okozni a húgom.

- Tudod mit, gyere el este ide! - kapta el a karom, és egy cetlit nyomott a tenyerembe. Mielőtt megkérdeztem volna, mi ez, elrohant.

Megnéztem a cetlit. A klub, az Ő klubja. Fáradtan sóhajtottam, majd zsebre vágtam a kezem a cetlivel, és így sétáltam a motorhoz.

Tizenegyre érkeztem a klubhoz,Spice&Chill. Dressz kód: fehér. A Porsche-ét leparkolva a VIP- knak fenntartott részen hagytam. Az Ifrit elé álltam, aki tetőtől talpig végig mért. Csak egy halványkék napszemüveg volt, ami esetleg elüthetett volna a szerelésemtől. Fölötte pillantottam rá.

Mellettem hatalmas sor kígyózott. Mindenki várt a bebocsátásra, de csak az Ifrit démon engedhette be őket.

- Már, nagyon várt téged!  – szólalt meg váratlanul.

Érdeklődve emelkedett meg a szemöldököm, majd elléptem a démon mellett. Éreztem, hogy hátulról is végig mér. Fáradtan ráztam meg a fejem.

Belépve, hatalmas visítás fogadott, többen a nyakamba ugrottak, és végig ölelgettek. Ha jól saccoltam meg, a húgom barátnői. Lorielt kerestem a tekintetemmel, de nem láttam sehol sem. Idővel kibontakoztam a lány-felhőből.

- Öregem, ha engem is így üdvözöltek volna… - az ismerős hang tulajdonosa a vállamra tette a kezét.

- Raphael! – Megfordultam, hogy üdvözöljem rég nem látott barátomat.  Erős alkarfogás, majd átnyújtotta az italát, amit a másik kezében tartott.

- Azt, hiszem erre, most nagyobb szükséged lesz!- tolt az emelet irányába.

Gyanakodva pillantottam rá. Az ital a kedvencem volt, a Hét Csapás az egyetlen, ami ki tudott ütni minket.

Felértünk az emeletre, ahol a magán buli zajlott. Az ajtó kinyílt előttem, mögöttem Raphael lépkedett. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába ejtett vad. A teremben síri csend lett, a zene elhalkult, és az összes arc felém fordult. Maat, az igazság, a bölcsesség és a médiumok angyala ült velem szemben, mellette pedig Baszet,a macskák angyala.

- Hmm, azt hiszem, mennem kell! – Kigomboltam a legfelső gombot az ingemen, és már fordultam is vissza. Raphael egy ördögi vigyor kíséretében lépett félre előlem.

- Gabriel, azt hittem velünk tartasz! – kiáltotta Baszet.

Hogy én?!Eszem ágában sem volt. De gyávának se tűnhetek…

- Csak… éppen a kedvenc számom szól, azt hiszem, megtáncoltatok pár kis angyalt, nimfát és sellőt!

A kezemben tartott italt egy kortyra felhúztam, és már a lépcsőn voltam, amikor a két nő felzárkózott mellettem.

     
Nagyobb térképre váltás