Angyali Harcos - 1 fejezet

  1 fejezet


Egy fekete tréning nadrágban és egy ugyan ilyen színű atlétában kocogtam a Margit hídon. A lábbelim egy kellemes rugózású Nike cipő, egész kényelmes, futáshoz meg pláne! Az IPodot a bicepszemre erősítve viseltem. Halkan szólt a fülemben a zene, a bokámra pedig a mobilomat rögzítettem, hasonló megoldással, mint az IPodot. A kezemben, a slusszkulcsot szorongattam, a hátamra pedig a két fejvadász pengémet rejtettem, egy kis delejjel. Így az átlagos emberek nem láthatják, aki meg mégis észreveszi, annak pár pillanat múlva olyan érzése támad, mintha elfelejtett volna valamit megcsinálni.  Jó érzés volt a lemenő nap fényében futni, látva, ahogyan a narancssárga és lilás sáv átbukott a Budai- hegység gerince fölött.

Egyenletesen kocogtam, óvatosan kerülgetve a járókelőket. Még mindig nem javították meg a hidat rendesen, és így kicsit zsúfolt volt a futásra. Végül feladtam a dolgot. Zsebre dugott kézzel indultam tovább. Résnyire nyitott szemhéjjal pásztáztam a mellettem elhaladókat. Ha úgy tisztítom meg az elfoglalt testet, hogy a Csókot alkalmazom, kapok egy hét pihenőt, hogy megemésszem azt, ami bennem van. Ilyenkor azt tehetem, amit csak akarok! Leginkább repülni szeretnék, hiszen nincsen is annál jobb, mikor egy-egy repülőgép vagy vadászgép mellett elhaladva hasítom a levegőt. Vágyakozva emeltem az ég felé a fejem, és a tarkómon összefontam a tenyerem, így haladtam tovább. Jó kedvem lett tőle, ami azt illeti.

Az ajkamon egy fél mosoly jelent meg, majd kicsit megráztam magam, és ismét zsebre vágtam a kezem, így haladtam tovább. Egy csapat tini állta el az utamat, többnyire lányok voltak, de egy-kettőnek erősen a torkában matatott fiú partnere. Mit sem törődve haladtam el mellettük.

- Psssszt, nézd…- suttogta az egyik a barátnőjének.

- Hé, hagyá’má’!

- De nézd azokat a karokat, mit nem adnék, ha a Józsinak is ilyen lenne!És arca… Azt nézd!

- Óóó igen, mintha most lépett volna ki egy divatlap címoldaláról!

Megszaporáztam a lépteimet. Túl jó kedvem lett, és így könnyen felhívtam magamra a figyelmet.

- Csinálj a fenekéről egy fotót!

Mit ne mondjak, több sem kellett, hogy még sietősebbre vegyem a dolgot.„Még csak egy fotó kéne… Persze…”

Hallottam, ahogy a nyál cserélő párok szétválnak, és a fiúk elindulnak utánam. Hogy is mondják? Szégyen a futás, de hasznos? Na, én is így tettem. Már a sorompónál jártam, mikor ismét elkezdhettem futni. A kútnál lekanyarodtam a futók útjához. Nem számoltam, hány kört tettem a szigeten.

Kevesen voltak már, azok is hazafelé készülődtek, vagy aki most jött, az a Klubba igyekezett. Lassú sétára fogtam magam, és elindultam a sziget közepe felé. Idő közben felhívtam az irodát, és egy futárt kértem, hogy küldjenek némi kaját.

Korom sötét volt, mire a szigeten levő tisztásra érkeztem. A távolban hallottam a vadaspark állatainak motoszkálását. Helyet foglaltam a fűben, s a csillagokra emeltem a tekintetemet. Régen, ha az emberek megláttak minket, isteni csodaként fogták fel a létezésünket, így született néhány könyv is… amelyekből később csúf háborúk alakultak ki. Ezek után döntöttünk úgy, hogy visszavonulunk a háttérbe. Morogva bokszoltam a földbe, a helye komoly mélyedést hagyott a poros földbe. Egy kis mókus közeledett felém, nem állt meg a lábamnál, hanem felszaladt rajta, hogy a vállamon állapodjon meg.

Egyszer csak, éles csattanásra figyeltem felés abban a pillanatban a mókus elkenődött a vállamon és az arcomra is jutott belőle. Dühösen pattantam fel a helyemről, és körbe néztem.

- Hát, nem ironikus? – hallottam hirtelen. – Érezte, hogy nálad biztonságban van, de te… nem tudtad megvédeni!

A hang egyszerre szólt több irányból, de tudtam, nem érdemes körbe-körbe forognom. 

- Jobban oda kéne figyelned! – folytatta gúnyosan.

- Mit, akarsz vámpír? – dühös hangomtól megremegett a tisztás. Hiszen, kár volt azért az ártatlan lényért.

- Mondd, meg te!

Nem válaszoltam. Tudtam,  úgy is meg fogja mondani.

- Tudod, mennyi időbe telt, mire megtaláltuk a megfelelő harcost?

- Mégis mihez? – kérdeztem, még mindig ugyan olyan dühösen.

- Hogy, megölje Baált.

Ökölbe szorult a kezem. Tudtam, mibe került a pokoli démon megölése, hány hozzám hasonló vesztette az életét, és mennyi fivérem és nővérem bukta el a csatát a csók után…

- Az irodádba beadtuk a kérvényt, holnaptól nekünk fogsz dolgozni! De, mérsékelned kell az erőd…

- Mégis, mit… - hirtelen megtántorodtam, a gyomromhoz kaptam, majd térdre rogytam. - … tettetek?! - Elviselhetetlen fájdalom járta át a testemet. Semmi, de semmi, nem tudott minket legyengíteni, csak ha egy démont, vagy egy pokolfajzatot zártunk be a testünkbe. de az se tart tovább, pár napnál. Három nap. Ennyi idő telt el az óta, mióta a nőt megmentettem. Dühösen boxoltam a gyepbe a maradék erőmmel, a tekintetem fénylett, elrugaszkodtam a földtől és a vámpír előtt érkeztem meg.

Megragadtam a torkát, és ebben a pillanatban, éreztem, hogy nem hazudik velem kapcsolatban. Átláttam rajta, miközben tehetetlenül ordítottam, és a nyakánál fogva vágtam a földbe.

- Porrá zúzlak! – Kis szavak, egy emberi hódítótól, de nem tőlem. – Puszta kézzel fogom, eltiporni a gazdádat és az egész kompániáját! Az egyik Ősi kötést alkalmaztátok! – köptem az arcába. A vámpír kedélyesen elmosolyodott, nagyon elégedett volt magával.

- Szerinted nem akartuk bebiztosítani magunkat, hogy ha már egy Arkangyallal van dolgunk? Úgy gondoltuk előbb bele ültetjük Baálba a pecsétet, és aki majd legyőzi őt és túléli a három napot, majd szolgaságra bírhatjuk. Elkél a kis csapatunkban egy ilyen, erős és híres tag, mint te, Gabriel.

Egyre jobban szorítottam a nyakát, kék tűz kezdett kirajzolódni a csuklómon. Remegett a talaj a lábunk alatt, de ez se zavart engem. A tűz, elérte a nyakát, ordított, mint akiről most nyúzzák le a bőrt! A füléhez hajoltam és az Ősi nyelven suttogtam. A tekintete halálos félelmet tükrözött. Mire befejeztem a szavakat, a lángok körül ölelték a nyakát és elhalványodtak, meglátjuk, hogy ki fogja a rövidebbet húzni…

- Most, pedig kutya, döntsd el, hogy kit szolgálsz! – parancsoltam, és áthajítottam a tisztás másik oldalára, hogy aztán, könyörtelenül a gyomorszájába lépjek. Vihar kavargott körülöttünk, a vámpír szűkölve pillantott fel rám.

- Egy napot kapsz, vagy különben… - csettintettem, és a kék tűz előbb belobbant, majd szikrázott a levegőben a csettintésem nyomán.

Bólintott, és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a tisztást. Remegve támolyogtam el egy padig, hogy magamhoz térjek. Az Ősi kötés… Mindent, csak ezt, ne! Eddig még senki sem rázta le magáról ezt a béklyót, mind őrült parancsokat teljesítettek. Kiirtani egy egész várost, csupa, ártatlant lemészárolni, segíteni a démonoknak?! A gondolatra, felfordult a gyomrom.

- Gabriel! – a hangra felkaptam a fejem, de egyáltalán nem volt ismerős. – Gabriel! Artemisz! Azonnal gyertek ide! – Kisvártatva, egy német dog bukkant fel velem szemmagasságban, és a bokám környékén egy mopsz hortyogott rendíthetetlenül. A dog tett felém egy lépést, majd képen nyalt.

- Pfff! Lány, létedre elég férfias a neved… - Jó kedvűen vakkantott. – Te, pedig helyes kis nevet kaptál, kislány… vagy annyira harcias is? – A mopsz körbeugrált, majd lehajoltam és felvettem a karomba. Egy újabb nyalintás lett a jutalmam, szintén az arcomra. Elindultam velük, hogy megkeressem a gazdájukat. Lehunytam a szemem és megéreztem, hogy az egyik lámpa alatt áll, és fél, hogy elkóboroltak a kutyái. Az illatát is magával sodorta a szél; kellemes, eper, málna, és őszibarack egyvelege csapta meg az orromat. Kiléptem az útra és a kicsit a kezemben tartva felé indultam, a nagy pedig büszkén mellettem lépdelt. Magas, száznyolcvan centis nő állt a lámpa fénykörében, és épp a telefonján pötyögött. Barna haja hátrafogva egy copfba, egy apró sort volt rajta, és egy igazán feszes topp. A vállán a két nyakörv fityegett.

- Azt, hiszem, őket keresi… - A hangomra megilletődötten kapta fel a fejét, ám miután látta a házi állatait a tekintete nyomban nyugodttá vált.

- Jajj, annyira köszönöm!

- Igazán semmiség – nyújtottam át a kutyát. - De nem kéne ilyenkor egyedül kószálnia a szigeten!- rápillantva csodálatos, barackívű arca volt, és még ennél is szebb kék szemei a lámpafényben.. Csak, hogy csináljak valamit, az IPodomért nyúltam, hogy zsebre vághassam.

- Egek, maga vérzik! – kiáltotta a nő hirtelen, és felém hajolt.

Az arcomhoz nyúltam. Még ott voltak szegény kis mókus maradványai.

- Óh, ez? –  Semmiség, csak az egyik haveromat kísértem haza, a híd túloldalán lakik, és volt olyan kedves, elvágni a kezét… Amerre járt, ott hagyta a nyomát.

- Rendben, tudja, azt hittem megtámadták. Mintha hallottam is volna valamit- ijedten pillantott körbe.

- Esetleg elkísérhetem az Árpád hídig? Ha nem probléma… Egy bólintás volt a felajánlásomra a válasz. Nem sok szó hangzott el köztünk, én nem voltam beszédes kedvemben, a nő pedig meg volt illetődve a közelségemtől. Még akkor is ha most tomboltam ki magam, lehetett érezni a rezgéseimen. A kutyák, folyton belém gabalyodtak, nem egyszer hurkot kötöttek a lábamra. A végén már egy groteszk póráz ki-és bekötöző táncot jártunk.

Nevetve álltunk meg a hídon, a villamos megállóval szemben. Előttem állt a nő, én pedig a korlátnak dőlve őt figyeltem, majd a nagyablakos irodaházra emeltem a tekintetemet. Elcsendesedtem. Azt néztem, hogy biztonságban vagyunk-e. Mostantól nem bíztam semmit a véletlenre. Halk sikkantásra lettem figyelmes, s arra, hogy egy puha test dől nekem. A két kutya toporzékolva vakkantott rám, majd a nőre pillantottam. Az arcán egy pír jelent meg. Jól állt neki!

- Azt… azt hiszem… most mennem kell! - vágtam rá gyorsan. Megfogtam a vállait és visszaállítottam két lábra, aztán felnyomtam magam a híd korlátjára.

- Várj! - kiáltott utánam, miközben átugrottam a kis mopszot, és földet értem.

- Igen? – pillantottam vissza a vállam fölött.

- Hogy hívnak?

Meglepődve tettem pár lépést a lépcsősorig, majd, onnan visszafordulva szólaltam meg:

- Gabriel.

Az irodaház túloldalán hagytam kocogás előtt a kocsim, most oda tartottam.