Angyali Harcos - 3.fejezet

3.fejezet 





Nem volt esélyem, az ikrek erősen szorították a karomat. Ezerszer jobban éreztem volna magam egy harc kellős közepén, tíz démonnal a közelemben, mint velük. Nyugalmat erőltettem magamra - már amennyire egy ilyen helyzetben lehet. A lányok két oldalról nyújtották felém a Hét Csapást. Nemet intettem a fejemmel, és megpróbáltam finoman kislisszolni a karmaik közül.

-  Nem táncoltatnál meg minket? – simult a felkaromnak Baszet arca, pont, mint egy doromboló kiscicáé. Még a szemei is olyanok voltak, úgy szűkültek össze a villódzó fények hatására.

Maat közben a felkaromat kezdte masszírozni. Szólásra nyitottam a számat, de ebben a pillanatban Baszet megérintette az ajkamat és a számba csúsztatott egy kis tablettát. Tudtam, hogy meg fogom bánni, a Hét Csapás porított, kapszula változata, az erősebb hatás érdekében. Ki akartam köpni minél hamarabb, de a nyakam köré fonódott Baszet karja és határozottan magához rántott, mielőtt megtehettem volna. Erősen harapott az ajkamba, és heves nyelvcsapásaival igyekezett visszakormányozni a tablettát a számba. Felmordulva próbáltam ellökni magamtól, végül éreztem, ahogy elpezseg a számban. Az erős alkohol, ami az emberekéhez messze nem volt fogható.

Nyomban éreztem, hogy valami nincs rendben. Síri csend kerekedett körülöttem, felegyenesedtem, magammal rántottam Baszetet, aki a hirtelen mozdulattól még erősebben csimpaszkodott belém.. Jól sejtettem, mindenki minket nézett. Hüvelykujjammal tisztítottam meg nyáltól fénylő ajkam, és gyanakodva néztem a mellettem álló ikrekre.

- Háh! Nyertem Baszet. Én megmondtam, hogy Gabriel nem fog két szép hölgyet leütni, a múlt béli emlékek ellenére sem. Sőt, még meg is csókolja az egyiket!  - dőlt nekem Maat, ezzel is kihangsúlyozva a tetteim fölött elért győzelmét. – Ide a pénzeket mindenkitől, aki erre fogadott! – kiáltott körbe.

Szépen lassan levettem a szemüvegemet, és az ingem zsebébe mélyesztettem. Tényleg tíz centis magas sarkúban van? - kérdeztem magamtól, mikor a tekintetem túlszaladt a formás fenekén, majd a combján keresztül egészen a bokájáig. Sóhajtva fújtam ki a levegőt, és elléptem mögüle.  Szikrát pöcköltem az ujjam hegyéből a magas sarkú irányába, és már ott sem voltam. A bárpult tükrében láttam, hogy hanyatt vágódik, de a húga még időben elkapja. A pénz viszont, amit rajtam nyert egy kisseb esőre hasonlított. Nekidőltem a bárpultnak, és elégedetten néztem a felkavarodást.

- A szokásosat – szóltam oda a pultosnak. Vékony, öt decis poharat kaptam szívószállal, benne a narancslémmel. Így néztem tovább a pénzkapkodó sokaságot.

- Nem, hiszem el, hogy végül megtetted! – ereszkedett le mellém Raphael. Könnyedén rántottam egyet a vállamon. – Bár, ha belegondolok, ez semmi volt ahhoz képest, amit Atlantisszal tettél…

Dühösen felmordultam, de közben egyetértően bólintottam.

Túl voltunk egy kisebb háborún, a démonok több lelket is megszálltak, és minket hívtak segítségül. Raphael, Uriel és Én mentünk. Felhőtlen boldogságban tértünk vissza a szigetre, nem akartunk eldicsekedni senkinek, de amint megláttak minket a távolból, felcsendült a zene, és az üdvrivalgás. Nem akartam mást, csak az ikrekkel lenni, ők jelentették számomra a mindent. Átverekedtem magam az ujjongó tömegen, siettem, hogy felfrissíthessem magam, átöltözzek, és tiszta ruhában találkozzam velük. Mindkettőnek a kedvenc virágját szedtem az esőerdőben. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy komolyra fordítsuk a dolgot hármunk között, s mivel mind kettőt leírhatatlanul szerettem, rég készültem arra, hogy társamul válasszam őket. Kezeimben a virágokkal repültem Atlantisz felé, mert éreztem, hogy ott vannak.

Úgy döntöttem, meglepem őket. Távolabb mentem a part másik oldalára, ahol hatalmas sziklák zárták el az utamat, így fel kellett szállnom. Boldog mosolyra húzódott a szám, ahogy megpillantottam a barna hajzuhatagokat, majd végig pillantottam a kecses, meztelen testükön. Biztosan csak napozni jöttek ide. A lélegzetem elakadt, ahogy meghallottam a kéjes sóhajt és a szemem lejjebb vándorolt mindkettő öléhez. A gyomrom görcsbe rándult. Két sellő férfi, az én nőimmel, az enyéimmel… Méreg lángolt fel bennem, a kezeimben tartott virágok porig égtek, és csak úgy pattogtak a kék szikrák körülöttem. Megalázottan és dühösen boxoltam a rejtekemül használt sziklába, ami azon nyomban porrá oszlott. Hátra arcot vágtam, hagytam, hadd élvezzék egymás társaságát.

Haza mentem, le kellett valahogy nyugtatnom magam, de e helyett inkább a házamban ültem és vártam. Dühös voltam, tehetetlen, és összetört a szívem. Száz évet pazaroltam az életemből arra a kettőre, akik most másnál keresték a boldogságot. Mérgesen vágtam az étkező asztalra, amely kettétört az öklöm alatt. Ekkor, kezdtem hallani a közeledő hangjukat, nevettek és jól érezték magukat. Kopogtattak, ott ültem a sötét szobában és vártam, remegtem az indulattól, kinyitottam, ők álltak ott mosolyogva.

- Ó, kedvesem, már azt hittük, hogy valami történt veled a harc közben – szólt Baszet, de felhős arcomat látva elhallgatott.

- Már, délután után megérkeztem– válaszoltam rezignáltan. Az arcom felé nyúltak mindketten, de ki tértem előlük és elléptem a kijárat felé.

- Mi a baj, édes? – simították meg egyszerre a lapockám közti részt, ott, ahol a szárnyaimat rejtem a halandók elől. Mogorván léptem egy hatalmasat előre, és indulatosan néztem rájuk.

- Mégis mi volt a probléma? - Emeltem rájuk a tekintetemet. – Ne mondjátok, hogy nem kaptatok meg mindent. Amíg veletek voltam, nem ecseteltem, hogy szeretek harcolni, tiszteletben tartottam a kéréseteket, elfogadtátok, hogy veszélyes, amit csinálok. Ti pedig, szétteszitek az első sellőnek a lábatokat?

- Nem az első volt… - kottyantotta közbe Baszet, Maat csak hallgatott. A kerítés megroppant a tenyerem alatt.

- Mi csak azt akartuk, hogy ne harcolj annyit, hiszen remek szerető vagy, kár lenne ezt a tehetséget elveszítenünk.

Az arcom megkeményedett. A nap már lemenőben volt, mikor a saját házam kapujában álltam, a két vadidegen nővel.

- Szóval, csak egy szerető. – Láttam, hogy Maat szégyenkezve hajtja le a fejét, csak azt éreztem, hogy eltört bennem valami, és nem érdekel már semmi és senki. Faképnél hagytam őket.

- Mit akarsz, folyton Csókolgatod az áldozataidat… - kiáltott utánam Baszet. - Mit tehettünk volna? – de már nem törődtem a szavaival. Ha nem értik meg, hogy egy harcos számára mit jelent a Csók, nagyon félre ismertem őket.

Az emlékek hatására önkéntelenül roppant darabokra a kezemben tartott pohár. Talán épp időben ahhoz, hogy észrevegyem az arcom felé közeledő bal és jobb horgokat. Gyorsan fél térdre ereszkedtem és gyomorszájon vágtam a támadóimat. Azonnal felismertem őket. Airoposz és Denealosz…Hogy ezek miért nem haltak még meg? Mindketten a gyomrukat fogták, amíg én felkeltem és mögéjük lépve belemarkoltam a hajukba. A mosdó irányába húztam őket, és fél lábbal berúgtam az ajtót.

- Kifelé! – ordítottam a bent lévőkre, és ijedtükben a fülkékből és a piszoároktól egyaránt kivágódtak, hogy magunkra hagyjanak. Hiába éreztem erősnek magam, mivel már két adag bennem volt abból a híres „angyalrengető” italból, nagyon kellett összpontosítanom. A szemközti falhoz vágtam őket, majd ölbe tett kézzel a bejáratnak támaszkodtam, és vártam.

- Én a helyedben most más helyre mennék öcsi… - hallottam kintről Raphael hangját.

A két tag felkelt a földről és hatalmas csatakiáltás kíséretében rohanni kezdtek felém. Igazából nem értettem mi bajuk van, ők tömték a nőimet anno, és nem kéne így ordítaniuk, mert szét hasad a fejem. Ellöktem magam a faltól, és könnyedén léptem el mellettük. Az egyiknek belekönyököltem a tarkójába, úgy, hogy az ütéstől lefejelte a falat. A másikököllel igyekezett kipreparálni az orromat, de egyik kezemmel kifeszítettem a csuklóját, másikkal pedig a könyökét ütöttem felfelé. Tehetetlenül lógott a keze, közben a hátamon egy szék esett darabokra. Felnyögtem, majd a felém rohanó alak saját lendületét használtam fel arra, hogy a vécékagylóba nyomjam a fejét.

Az övénél fogva tartottam, és így nyomtam lefelé az arcát. Azonnal megenyhült az egyik karomat ért terhelés, átváltozott, és ott vergődött a csodálatos sellő farkával. Elengedtem a fejét, majd a farkára lépve tovább haladtam. Elviselhetetlen volt a késztetés, ami belülről fojtogatott. A mosdóra tenyerelve lehunytam a szemem és igyekeztem lassan venni a levegőt, de a bordámat ért hírtelen ütéstől bennszakadt a levegőm.  A másik még mindig próbálkozott.

Felnyögtem. Éreztem, hogy elszakad bennem valami. A tenyeremben felszikrázott az erőm. Apró kis kék lángok nyaldosták a kezem és parázslott a tekintetem a dühtől. Két lépést tettem felé, mire ő elkezdett hátrálni. A szemem sarkából láttam, hogy az átváltozott sellő még mindig ott vergődik a vécékagyló mellett.

- Tűűűűűz vaaaaaan, tűűűűűz! Oltsák eeeel!  - sipította a velem szemben álló alak.

Meglepődve szaladt fel a szemöldököm. Néztem, ahogy Denealosz hátrálni kezd, majd megláttam a tükörképem. Én magam fénylettem, de ez nem tűz volt. Pusztán a belső erőm valós megjelenése, pedig még nem is engedtem úgy igazán szabadjára. Magamat is megleptem, hogy ehhez folyamodtam. Megtántorodtam.

- Abbahagyni, elég lesz! – Loriel viharzott be. A mosdókagylónak dőltem és a halántékomat masszíroztam.  – Te! – mutatott rám. - Velem jössz! – Ragadta meg az ingem nyakát, és kifelé húzott.

Megadóan indultam utána. Majd széthasadt a fejem, és forgott körülöttem a világ. Éreztem, hogy Raphael megveregeti a vállam, aztán minden más csak sűrű, kavargós homállyá vált. Útközben számtalan parancsot osztott szét az én drága, egyetlen kistestvérem, de csak azt sikerült kihámoznom, hogy takarítás.

- Halljam! – lökött az irodájába, és nekem támadott. A hangja szemrehányó volt, szinte már kiabált velem. - Ki vele, mi volt ez? Egy kis nosztalgia buli, az én klubom mosdójában? Több eszed is lehetett volna! Ők csak sellők, gyengék…

Lapítva tettem pár lépést a vörös kanapé felé, majd mikor megfordultam, vágyakozva a hangszigetelő ajtóra függesztettem a tekintetemet. Kár, hogy nincs valami titkos ajtó idebent…

- Persze, majd hagyom, hogy dalolászva verjék be a képem. Inkább tökön szúrom magam… - Melegem volt, és nem akart múlni a fejfájásom. Mindennek tetejébe, ha lehunytam a szemem, folyton őt láttam. A lányt, aki segítséget kért tőlem. Kigomboltam az ingem, és miután levettem, a díványra hajítottam. Megtántorodtam, és mikor Lori ezt észrevette, gyorsan a segítségemre sietett, hogy a díványra ültessen.

- Jeget, citromosat és simát is… - nyögtem halkan, pedig ordítani tudtam volna a fájdalomtól.

- Mit adtak neked?  - kérdezte aggódva.

- Fogadtak, de nem tudtam… és… tabletta… - nyögtem nehezen a szavakat. Úgy éreztem, hogy felrobbanok. Tehetetlenül csaptam a térdemre, és Loriel ezt a pillanatot választotta, hogy gyengéden a kanapéra nyomjon.

- Ez, nem volt fair tőlük! – pattant fel mérgesen. – Megyek, és kitiltom őket innen!Örökre! – füstölgött tovább, de még időben elkaptam a karját.

- Maradj…

- Te jó ég! – tette ujjait a kézfejemre. - Te tüzelsz! Teljesen forró vagy! – Lefejtette karjáról az ujjaimat, és már az ajtónál volt. – Maradj itt! – parancsolta.

Halkan felnevettem, de még ez is nehezemre esett. Morogva hunytam le a szemem, hova mehetnék ilyen állapotban?

Egyedül maradtam. Végre egy kis magány, bár, ha jobban belegondolok mégsem volt olyan jó érzés. Valamire figyelnem kellett volna, hogy ne ájuljak el. Az alkaromat a homlokomra tettem, de én nem éreztem a hő különbséget. Lerúgtam magamról a cipőmet, és most végre volt időm gondolkodni.

 Démon, pecsét, lány, egy vámpír, aki a szolgám, a jelenés, csodálatos, zöld szemek, melyek mérhetetlen fájdalmat tükröztek. Törékeny, és a bántalmazástól megtört arc. A pecsétem.

- Megmentelek! – tört fel a torkomból egy kétségbeesett kiáltás. 

- He? –zavarodottan dőltem vissza. Talán Loriel volt az. – Tessék. – Hűvöset éreztem a homlokomon, és ezzel egy időben, a számban is. Citromos volt. Jólesően felnyögtem, és éreztem, ahogy a szervezetemben csökken a nyomás. Nem tudtam, hogy meddig bírtamvolna még. Tartok tőle, hogy ekkora nyomás alatt nem sokáig. Nem adhattam fel, mert nem lehettem a rosszabbik oldal szolgája.

- Raphael! Mit keres itt Raphael?! – pattantam fel hirtelen, kissé megszédültem, de ott maradtam, ahol álltam. -  Neki, Amerikában kéne lennie! – észre se vettem, hogy mikor, de elkezdtem fel-alá járkálni.

- Sssssh Gab - lépett mellém Loriel, és felém nyújtott egy jégkockás poharat. Átvettem tőle, majd a számba engedtem két darabot. Lassan elkezdtem szopogatni a citromos kockákat. – Két napja egy huzamban csak aludtál! Mi történik veled? – megtorpantam, és némán bámultam magam elé. Két napja?!Itt az irodában? Fáradtan sóhajtottam. – Azt mondtam nekik, hogy még én sem tudom hol vagy a mosdós incidens óta.

A pillantásom érdeklődve fúródott az övébe.

- Kiknek?

- Először is, ott a fürdő, és van pár ruha is oda készítve neked. Aztán eszel, és szépen elmondod, mi folyik itt. Az italtól sosem voltál így kiütve, hogy két napig aludj. Szó szerint „Kikapcsoltad” magad.

Rendíthetetlenül tolt a fürdője felé, de meg nem ellenkeztem, pedig nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

Beérve, egy hatalmas fehér tér fogadott, márvány padlóval, hófehér indás csempével, egy tusolóval és egy sarok káddal, ami akkora volt, hogy még a szárnyaim is kényelmesen elfértek benne. Hallottam, hogy kattan mögöttem a zár, és belülről ráfordítottam a kulcsot. Az ajtó mellé dobtam a nadrágomat és vizet engedetem a kádba. Fürdősót is tettem bele, aztán a tusoló alá léptem, langyosra állítottam a csapot. Kellemesen érte a testemet, a rám eső cseppek közepes erősségű masszírozása. Megfordultam, hogy a hátamat is érje a víz. Neki dőltem a zuhanykabin ablakának, és jó esően felnyögtem, ahogy a víz végig dübörgött a lapockáim között. Egy sóhaj kíséretében hívtam elő a szárnyaimat. Az ajtó rése felé pillantottam. Apró párafelhő kúszott ki a kabin ajtaján. Elmaszatoltam a párát, majd elzártam a vizet és beléptem a fürdőkádba. Csak órákkal később léptem ki a fürdőből, alsónadrágban és egy fekete trikóban. Vagy én néztem körbe felületesen, vagy ezt gondolja pár ruhának Loriel… A hajam még nedves volt, így azt törölgettem, amikor…