Angyali Harcos - 5. fejezet

5.fejezet


Motoszkálást hallottam a szobám ajtaja felől. Nem volt nagy, egy négyzet alakú helyiség, melynek nagy részét egy francia ágy foglalta el. Az ablak a fejem fölött volt, napközben le volt engedve a redőny, éjjel pedig, felhúzták, automatikusan, az utóbbi pár hétben már csak ez maradt nekem. Fordítottan éltem a napjaimat, kezdtem rájönni, hogy ezek az emberek, akik fogva tartottak másként élik az életüket, mint ahogy én éltem, pár héttel ezelőttiig.

Kinyílt a szobám ajtaja, és Ő állt az ajtóban. Csodás acélszürke szemei ridegen mértek végig, de észrevettem a lelke mélyén némi szánalmat is... Az arca, ovális, markáns volt, férfiasan nőies, a haja pedig hófehér, nem az-az öreges fajta, hanem inkább egészséges, ezüstszínű, mint az animékben…

A bőrén, még most is elcsodálkoztam, ha néha sikerült meglátnom a fényben. Obszidián színű volt, de nem, egyáltalán nem néger barna, inkább különleges. 

Ajka egy penge vékony mosolyra húzódott, miközben tett egy lépést felém. Én behúzódtam az ágy sarkába, mely a szoba legsötétebb része volt.

- Ne félj, kedvesem! Tudod, hogy Én nem bánthatlak… - mondta, majd felém nyújtotta a kezét és bátorítóan rám mosolygott.  – A mester átvitet téged egy nagyobb lakosztályba, ám előtte látni óhajt. Maradj mellettem mindvégig, és el ne engedd a karomat!

Gyanakodva mértem végig, ő mégis ott maradt egy féllépésnyire a szobaajtóban és csak várt rám. Óvatosan megmozdultam, és felé nyújtottam a kezemet. Ő megfogta és egy erős, határozott mozdulattal maga mellé penderített. A mellkasának támaszkodtam, kis híján lefejeltem a vállát. Kellemes tapintású fekete selyem ing volt rajta. Rajtam pedig? Egy szakadt, véres fehér pántos ruha, amiből imitt-amott kilógott a combom és a fenekem, a derekam fel-felvillant, zavartan léptem hátra és igazítottam meg magamon a ruhát a szabad kezemmel, a másikat ugyan is, az idegen fogta még mindig. Mezítláb csattogtam végig a hideg köveken. Nyirkos volt itt a levegő, talán valami pinceszerű helyiségben lehettem. Hosszú folyosón haladtunk végig, sötét volt, és egyáltalán nem láttam, de a kísérőm úgy tűnt tudta, hogy merre kell haladni. Görcsösen kapaszkodtam az egyik fordulónál a férfibe. Valami hozzám ért, nyálkás, forró és csiklandozós volt az érintése. Felsikkantottam és még közelebb bújtam a kísérőmhöz. Meghallottam, ahogy halkan nevet rajtam.

-  Vicces! Szerinted, jó itt a sötétben kapálózni? Semmit se látok! - háborogtam. Rántottam egyet magamon, de úgy tűnt, meg sem kottyan Neki a hirtelen mozdulat. Bosszúsan sóhajtottam, már rég elvesztettem a fonalat, hogy merről jöttünk, és hogy hová tarthatunk. Időnként beadtak valami altatót és mindig ugyan abban a szobában ébredtem… De sose tudtam, hogy mi történik közben.

- Kedvesem, jobb, ha nem látod, mi vesz körül, a végén még haszontalanná válnál az Úr számára…

- Mindig csak ez az Úr, Urunk, Mester! Ki a franc az a mester és miért bánik velem így? – fakadtam ki hangosan.

- Mindjárt meglátod! – felelte, majd kinyitott egy ajtót, és hideg fuvallat vágott az arcomba. Kellemesebb, mint az én szobámé, meg az iménti folyosó doh szaga. Elengedte a kezemet, és bependerített a sötétbe. Hallottam, hogy ruhák és cipők surrannak, csosszannak a kövön. Ijedten haladtam tovább, de csak a nevetésüket hallottam, és éreztem, hogy tovább lökdösnek. Megtántorodva értem földet valahol, azt se tudtam, hogy hol vagyok. Fájt a térdem, a tenyerem pedig felhorzsolódott, nem tudtam mi jöhet ezután, de a halál biztosan jobb lett volna, ennyi szenvedés után.  Egy halk torok köszörülésre elhalt a morajlás, a beszéd. Rövidesen, a sötétség fokozatosan kezdett eltűnni, és a szememnek nem bántóan lett egyre világosabb. Láttam, hogy sokan vannak körülöttem, különböző alakok, reneszánsz stílusú ruhákban.

- Drága Barátom, ez irtó büdös! – fakadt fel undorodva egy hang, valahol előttem. Szégyenkezve sütöttem le a fejemet.

- Most, már belátom, hogy más bánásmódot érdemelt volna a kis pór, még hogy ez Médium, nem is tudja, amit már ebben korban tudniuk kellene! – vágta oda szenvtelenül a hang. Ezt a hangot már ismertem. Leejtése könyörtelen volt és szenvtelen, gyilkos él bujkált benne. A torkomban dobogott a szívem.

- Ah, ha jól sejtem, kellően megfélemlítetted… Vérének dallama zene füleimnek, Báthory Uram! – behízelgő hangjától még jobban megijedtem. Mit akarhatnak tőlem, már megint? Biztos, hogy nem felolvasnom kellett valamit… Térdeltem és nem mertem felnézni rájuk. Talán jobb is. Úgy tűnt, ezek valamiért lenéznek engem.

-  Ugyan, talán kissé túl vaskezű az én kedvesem, majd én kezelésbe veszem a kis Médiumot.- A lágy, dallamos, női hangja nyugtatóan kúszott el a füleimhez, mégis borsódzott tőle a hátam. A Báthoryak, valami rossz hírű család sarjai voltak, ha jól emlékszem… a gondolattól rémülten elemeltem fel a tekintetemet.

- Syssy, mostantól a tied, tanítsd és rontsd meg!

Hirtelen nyikkanást hallattam, az előbb még ott állt, valahol a tömegen kívül, most pedig mellettem állt, és átölelt a nő. Loknis, barna haja volt, meggypiros ajkai és hófehér bőre, a ruhája pedig olyan, mintha a múltszázadból lépett volna ki. Úgy tartott, mint egy pille cukrot, pedig nő volt, ez biztos.

- Kicsim, nagyon lefogyasztottak… - suttogta halkan, a fülembe. – Y’ezarath vidd a szobámba. – parancsolta a lány, majd a csoport szétnyílt, és azaz alak lépett előre, aki ide kísért.

- Mondd, ugye tudod, mi az a Médium? – Emelte rám gyönyörű barna szemeit a nő, de nemet intettem a fejemmel. – Sejtettem.

- Gróf! – csattant a nő hangja élesen és bántón. A kör szétszéledt, csak mi maradtunk ott, én, az obszidián színű férfi karjaiban, a nő, és úgy tűnik a Gróf.

- Képes voltál egy gyakorlatlan, ártatlant bevonni ebbe a szent küldetésbe? Mégis mire véljem ezt? Ezért nem működött még a hívás! – acsargott a nő, úgy éreztem szép óvatosan hátrálunk, de nem tudtam le venni a tekintetemet a Gróf és a nő kettőséről. Gyönyörűek voltak, földöntúli szépségek.

- Kik ők? – leheltem halkan, közben a civakodó alakok heves táncba kezdtek. A Gróf megdöntve Syssyt a nyakára hajolt, és onnan egyenesen az én szemembe nézett. Néhány pillanat után eltávolodott az ajka a nyaktól, és egy apró vércsík jelent meg a szája szegletében. Közben le sem vette rólam a tekintetét! Egy vámpír! Ez nem lehetséges! Ilyen nem létezik! Kapkodva szedtem a levegőt, minden elsötétült körülöttem. Csak a fülembe mászó gúnyos kuncogást hallottam még utoljára.

Szúrós szagot éreztem. Rögtön felkaptam a fejemet és felültem. Egy kanapén voltam, világos volt a szoba, és egy acélszürke szempár pillantott rám vöröses napszemüvege fölött. Egyáltalán nem volt aggodalmas, inkább gunyoros a pillantása.

- Mondd, hogy még csak most esett le… - vigyorgott rám, hófehér egészséges fogsorával.

- Mih?! – keltem fel, és tettem pár tétova lépést mire Ő hátrálni kezdett. – Hogy, ez az egész világ el van cseszve, úgy ahogy van? Vámpírok?!Pentagrammák, és teee… te mi vagy? Egy tréfa, ami most lépett ki egy fantasy filmből? Hah! – Tehetetlenül csaptam a térdemre, majd fenyegetően léptem felé. Az obszidián bőrszínű alak kiegyenesedett, és derűsen mért végig. Elkapta a kezemet és magához rántott. A hátam hozzá simult a selyem inghez és az ugyan ilyen anyagú nadrágjához. Több erőt éreztem benne most, mint mikor átkísért arra a helyre. Szikrázott a bőröm, és égnek állt a szőr a karomon. Ki akartam szabadulni, de nem ment. Erősen tartott, mégsem fájt. Szabad kezével elfordította a fejem, úgy, hogy a tükörben láthassam magunkat. Az arca rásimult az enyémre, az álla pedig bele simult a vállgödrömbe. Nagyot nyeltem, éreztem, hogy furcsán bizsereg a bőröm alatt az egész testem, a csontjaim remegtek, féltem,de volt itt még más is, amire nem  ekkor ellökött magától.

- Nyugodj meg én nem a véredre pályázom! – Azzal magamra hagyott a kanapé sarkánál, és a térdemet dörzsölgetve álltam fel. Nevetése az ablaktól eljutott hozzám.

- Most pedig mosakodj meg, ott a fürdő és bent várnak a tiszta ruhák. Az Úrnő kifogástalanul akar téged tanítani. Ne kérdezz vissza, mindig figyelj arra, amit mond…

Ajtónyitódásra lettem figyelmes, már épp beléptem volna a fürdőbe.

- Na, mit derítettél ki, Y’ezarath? – Hallottam meg a nő hangját, akit Syssyként emlegettek abban a nagy helyiségben.

- Tényleg nem tud semmit, és ahhoz, hogy a teljes erejét tudjuk használni, ahhoz… - itt erősen rám csapódott az ajtó, és az orromat dörzsölgetve fordultam be a fürdőbe.  Eleinte féltem, de mostanában igyekeztem megbarátkozni a helyzettel. Sokat sírtam, de rá jöttem, hogy azzal semmit sem érek el… Rég nem fürödtem már, úgy igazán… Így örömmel töltött el az elém tárulkozó látvány.

Gabriel

Nyögve ébredtem, patakokban folyt rólam a víz. Ennél rosszabb álmom már vagy egy évtizede nem volt… Sóhajtottam és csak forgolódtam tovább. Tanácstalan voltam, nem igazán tudtam, hogy merre tovább. Egyedül a vámpír volt a kapcsolatom… Megfürödtem és átöltöztem. Egy fekete izompólóra és egy fehér ingre esett a választásom. Alulra koptatott farmert kaptam magamra Magamhoz vettem a táskáimat, hogy kipakoljam a kocsiba.

-  Uram! Máris menni készül?  - kiáltott utánam a recepciós. Azt hiszem tegnap kicsit túlságosan bevetettem nála a ráhatást. Megborzongva álltam meg és érdeklődve pillantottam rá a napszemüvegem fölött.

- Igen, pár pillanat és ki is jelentkezek.

Miután letettem a cuccom még visszamentem a vámpír szobájába, kirángattam, és bevágtam az autómba. Kijelentkeztem, és szótlanul indultam a Tihanyi belső tó melletti erdőbe. Az erdőtől nem messze, leparkoltam és kiszálltam az autómból. Az egyetlen dolgot tettem, ami az eszembe jutott.

- Kifelé!– mondtam, mikor megérkeztünk, és láttam, a vámpíron, hogy nem érti, de nem mert ellenkezni. Bekapcsoltam a riasztót az autón, levettem a szemüvegemet és a nadrágom hátsó zsebébe tettem. Elől mentem, mikor már úgy éreztem, hogy eléggé bent járunk az erdőben megtorpantam és lassan megfordultam. Olyan dologra készültem, amire ez idáig nem sokszor volt szüksége egyetlen Rend tagnak sem. Gyanakodva mért végig a vámpír, sóhajtva ráemeltem a pillantásomat és az orrnyergemet masszíroztam.

- Kár, hogy ez a neved… vagy, várjunk, igazából nem is Solomon, vagy! Na, de mindjárt kiderítjük

- Mm-mi… mit, mit akarsz? – nézett rám kétségbe esve.

- Semmi rosszat… - a hangom elhalkult, borsódzott a hátam a gondolatra is, de csak így juthattam előrébb. – Magamnak, egyelőre. 

A vámpír gyorsan mozdult, de én gyorsabb voltam nála,és a következő pillanatban egy fánál álltunk, odaszegeztem őt, és nem eresztettem, megbénult a félelemtől. Körülöttünk is mintha megállt volna az élet, az állatok elhallgattak, a szél is elcsendesedett. Fogva tartottam a tekintetemmel a másik zöld szemeit. Rövidesen minden ellenállás megszűnt a testben. Amikor ez megtörtént a szememet végig futtattam a férfias nyakon. A gondolattól is borsódzott a hátam. Megköszörültem a torkom, éreztem, hogy ki szárad a szám, a nyelvemmel benedvesítettem az ajkam. Éreztem, ahogy egy ér lüktet a halántékomon.

A következő pillanatban az ajkam a nyakát érintette. Éreztem, ahogy a tehetetlen test megrebben a kezeim alatt, a nyakát meg egyre sürgetőbben tolta a számhoz. Haboztam, nem voltam biztos benne, hogy jól cselekszem.

- Tedd meg kérlek! Akarom! – rebegte a fülembe a szolgám, a vámpírom.

- Belehalsz! – suttogtam. Nem értettem miért beszélgetek még vele, már rég túl lennék a rajta, de az is lehet, hogy csak odázni akarom a dolgot. Pedig ez az egyetlen, ami felfedheti előttem a titkot, amit rejteget előttem.

- Nem érdekel. A tied vagyok – suttogta. Ez valami fura vámpíros maszlag lehetett. Fintorogva emeltem a tekintetemet a fa kérgére, a látásomnak köszönhetően jól ki tudtam venni a nyakán lüktető ért

- Most, pedig pofa be! – rivalltam rá, és elhatároztam magam, hogy megteszem, de ehhez csendben kellett lennie.

- Igen, Mester! – felelte alázatosan, mire morogva csóváltam meg a fejem. Egy fél fejjel volt csak kisebb nálam. Tökéletes lesz… - gondoltam magamban. Éreztem, ahogy lehűl körülöttünk a levegő. S elkezdtem a szöveget, az ősi nyelven:

Tested, s véred veszem!

Szolgálatod immár beteljesedett!

Kellesz, szólítom a tested, lelked s véred!

Parancsolom, hogy bennem teljesíts!

Bennem élj!

Amint elhalt a hangom a homályban, éreztem, hogy a szavak már engem is kényszerítenek arra, amit elindítottam az imént. Az ajkam elnyílt és a vámpír nyakán állapodott meg. Fogaimmal felsértettem a bőrt. Az erőm körül ölelt bennünket én meg nyelni kezdtem a vért. Forró volt, minden cseppjét szükségesnek éreztem. 

Más helyzetben ezüst kupából, tanúk előtt tettem volna, de most… Erre nem volt lehetőségem.

- Angyal! Ez, hihetetlen! – suttogta elhalóan a fülembe.Erik megvolt az igazi neve. Sóhajtottam, el akartam szakadni a nyakától, de nem lehetett. A szavak megkötötték a testem minden porcikáját. Éreztem, hogy a vámpír viszont élvezi a beavatkozás minden pillanatát. Csípőjét automatikusan egy ütemre kezdte mozgatni, és furcsa gurgulázó sóhajok hagyták el a száját. Felfordult a gyomrom, éreztem, ahogy a hátamba és a nyakamba kapaszkodik. Az egyik kezemmel elengedtem, a másikkal továbbra is fogtam, a szabad kezemmel a fába markoltam. Éreztem, hogy egyre lassabban ver a szíve.

- Ilyen… jóh… még… sosem… volt! – suttogta egyre halkabban. – Félek!

- Megváltás lesz, hidd el… De még nem halsz meg! Még nem! – suttogtam neki gondolatban.

Aztán a teste megremegett. Éreztem, hogy a véren keresztül átveszem magamba a lényét, a lelkét, az erejét, a gondolatait. Földöntúli csend telepedett ránk. Kék lángjaim narancssárgára váltottak körülöttem, ahogy rogyadozva távolodtam a testtől. Ott volt még, nem porladt el, a feje mellett a fában kezem lenyomata díszelgett. A kézfejembe töröltem az ajkamat. Undorodtam magamtól, fájt a fejem, majd széthasadt. 

Lerogytam a következőfa tövébe és onnan figyeltem, hogy mit tettem. Fájt, minden porcikám, hányingerem volt és forgott körülöttem a világ. Sűrű köd telepedett körém, egy utolsó csettintésre még futotta az erőmből, mielőtt elájulnék. Narancssárga lángnyelv pattant Solomon teste felé, én pedig, nyögve terültem el a földön