Angyali Harcos - Prológus

Angyali Harcos - 1.

 Angyali Harcos. 


Bevezető.

Az érzékeim után haladtam. Éreztem a sok alakváltót, akik a Nemeseiket őrizték Voltak tévelygő lelkek is. Ezek a kettős határon lebegtek, páran belém is ütköztek miközben a mozgólépcső felé siettek. Velük nem szoktam törődni, ők csak hétköznapi emberek. Egy fiatal nő kezdett tanácstalanul toporogni előttem. Jó két méter húsz magasságommal fölé hajoltam, ahogy kell. Érdeklődve pillantottam le rá, sietett valahová, s én nem könnyítettem meg a dolgát.

-  Eeeel… nézést – hallottam meg bátortalan hangját. Félre álltam, miközben ő rám pillantott. Vörös haja lágyan lengedezett a huzatban, zöld szeme pedig félelmet tükrözött, ahogy rám nézett.

Elmosolyodtam hol riasztjuk, hol pedig vonzzuk az embereket. Attól függ, hogy milyen érzések kavarognak bennünk. Óvatosan haladtam tovább, nehogy hozzájuk érjek, hiszen akadt köztük egy-két érzékeny lény.


Egy alakváltó csapat haladt el mellettem. Mind a tisztelet két ujjas jelét mutatták a szívük fölé helyezett tenyérrel. Biccentettem, és beálltam a peronra. Közeledett a metró, éreztem, ahogy nyomja maga előtt a levegőt, és az-az összetéveszthetetlen fémforgács szag… Megvártam, hogy beszálljon mindenki, azt is, hogy elinduljon a metró s az elhaladó szerelvény hátuljába kapaszkodtam. Kívül utaztam, ez volt a célom.

Újpest központnál szálltam fel, hogy ily módon közlekedjek. Éreztem, hogy itt vannak, körülöttem, s csak azt lesik, hogy mikor szállok le.

A Deák Térnél elengedtem a szerelvényt és könnyedén huppantam a sín és az elektromos kábelek közé. Bakancsom alatt egy kisebb porfelhő keletkezett. Minden csupa fekete és szenny, állapítottam meg magamban. Nem kellett világítás, hogy lássak, nagyon is jól kiigazodtam a sötétben. Jól ki tudtam venni a vér szagát, valahol itt kell lenniük. Kitapintottam a kabátomban a két katanát, kedvenc démonűző fegyverem, egy kis fénnyel, hittel, áhítattal, és emberi jósággal átitatva, na meg az én erőm, ha használom.

Résnyire nyitott szemekkel haladtam. Már hallottam, ahogy fogyasztják az áldozatukat! Alantas, mocskos lények, akik lesüllyedtek a fösvény és a kapzsiság oltárara, ahol már csak a bűneiket táplálhatják. Elkorcsosult lelkek, akik az embereken élősködnek. Erre a gondolatra megremegtem, kivettem a kardokat a helyéről és halkan csúsztattam ki a pengéket a kabátom rejtekéből. Lassan haladtam, még a közeledő metrószerelvény sem tudott megzavarni. A kabátomat ledobtam magam mellé, rá pedig a kard tokokat. A hajamat összeborzolta a két oldalról érkező szél. Belül éreztem, hogy elcsendesedek, s amikor felnyitottam a szemem, megláttam a vörös hajú lányt, zöld szemekkel, amint a négy démon közt fekszik. Elrugaszkodtam, egy jól irányzott vágással ketté szeltem párat, de a másik kettő elugrott, míg földet értem a lány feje mellett. Arcomra spriccelt a démonok ragacsos, fekete vére, mikor hátulról rám tekeredett valami,-mint egy kígyó-, erősen, majdhogy nem kaptam levegőt. Éles kacaj hasított bele az ismét elhúzó szerelvények hangjába.

- Mutasd magad, drágaságom! Vagy tán alantas neked ez a hely? Félsz, hogy ragyogásod elpusztítaná az alagutat?  - közvetlenül a fülembe sziszegte ezeket a szavakat, a nő? Az akibe bele ütköztem?

- Eressz, Megszálló!  – de az csak eszelősen vihogott a fülembe, és egyre jobban rám tekeredett. – Bizel, Rizel, tegyétek a dolgotokat! – Ezzel egy időben erős fájdalom hasította mellkasomba. Nem ordítottam, a pengéim az oldalamhoz szorultak, mozdulni sem bírtam.

- Csak elő akarjuk csalogatni a szárnyaidat édessském, hogy levághassunk.

Halk, fenyegető morgás tört fel a torkomból. A szemem elkezdett kéken fényleni és már alig kaptam levegőt. Fél térdre rogytam. Nem halhatok meg, ennyi küldetéssel a hátam mögött… A két fattyú, akik eközben rendíthetetlenül ostromoltak apró kis vágásaikkal,hogy használjam a teljes erőmet, amihez persze a szárnyaim kellettek. Csak végső esetben használhatom őket…

Hanyatt vágtam magam, és a nem várt ellenállásom kicsit meghökkentette a nőt, így enyhült rajtam a szorítása. Elejtettem a kardjaimat, hogy lefejtsem magamról a kezeit, miközben hátra fejeltem, és éreztem a vér fémes szagát, ahogy a tarkómon patakzik..

- Teeeee, ez csak egy test dudod?Dönkremerhszdenni, egy áááárdadlant???  - fröcsögte a fülembe. Ekkor a könyökömmel belé bokszoltam - bizony, a gazda teste is kárát látja a használatnak… Ezzel időt tudtam nyerni, és a csuklóvédőimből egy-egy dobótőrt húztam elő, megnyaltam mindkettő pengéjét, s különböző irányokba hajítottam őket, majd a következő három tőrrel is így tettem. Mire végeztem egy fénykörben álltunk, két pengén pedig a démonok voltak nekiszegezve a falnak.

- Én, Gabriel, megparancsolom neked, hogy távozz ebből a testből! Fogadd, el a rád váró büntetéseket ott ahová tartozol!  - A démonok szűkölve vonyítottak, miközben letérdeltem a birtokba vette testhez. Váratlanul érte álcsúcsomat az ütés, rá is haraptam a nyelvemre, viszont a fénynek köszönhetően egyre gyengült a testben rejlő démon.

- A-a, kis Gabrielem, nem lesz ez ilyen könnyű… - a nyakamnak esett a fogaival, de időben elkaptam ahhoz a fejét,  hogy komolyabban megsérüljek. – Nem te vagy az első kis csapdába ejtettünk.  Gyerűűűűűűűnk! Gyerteeeek! 

- Igen Baál mester! – hallottam, ahogy elkezdenek motoszkálni a fénykörön kívül levő démonok.

Körbepillantottam, Baált a kezembe tartva le hunytam a szemem. Halványan derengeni kezdett körülöttem a fény, éreztem mindenkit, akiket meg kell mentenem.Egy egész metrószerelvény közeledett. A szárnyaim kibontakoztak, a ragyogás szinte már elviselhetetlen volt a démonok számára. Sorra elenyésztek, az okosabbja már itt sem volt. Csókra nyitottam a szám, az Angyal Csókjára, hogy magamba szívjam a démont és megtisztítsam a  lelket a megszállástól. Elemi erővel csapódtam neki a mögöttem levő falnak, ahogyan magamba szívtam az áldozatomat. Erős démon, Baál, de nekem erősebbnek kellett lennem! Köhögve pillantottam az aléltan fekvő testre. Életben volt, de gyenge

Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy ez nem a fal, hanem a metró szerelvény, amit kettészakítottam. A tűz egyre jobban terjedt, éreztem, ahogy a pánik kezd eluralkodni az embereken. Olyan kábeleket is kettészaggattam az esésemmel, amik elérték a sínt. Jó, hogy Én nem éreztem meg az áramot, ami átment rajtam, de az emberek alkotta dolgok jobban égnek, mint én.

A tűz már egyre nagyobb volt jobban kezdett terjedni. A lányt bebugyoláltam a kabátommal, a fegyvereimet összeszedtem, és amíg az emberek pánikolva elhaladtak mellettünk, volt időm, hogy meggyógyítsam a meggyötört testet. Mi érkeztünk ki utoljára, hiszen a mentő és tűzoltó csapatok csak a jajgató embertömeg után tudtak lejönni ide. Addig nagyjából eltüntettem a nyomaimat.

Kiérve a metró átjárókhoz egy kordonnal terelgettek minket, sebesülteket. Ájult terhemet rá bíztam egy mentősre, én pedig tovább haladtam démoni terhemmel együtt.